Már a birodalom megalapítását is egy, az egész nemzetet felemelõ tett varázsa aranyozta be. Párját ritkító diadalmenet után, mintegy a halhatatlan hõsiesség jutalmaként született meg a fiak és unokák számára a birodalom. Minden németnek az volt az érzése tudatosan vagy tudat alatt , hogy ez a birodalom, amely létét nem a parlamenti frakciók szemfényvesztõ mesterkedésének köszönhette, már alapításának magasztos voltával is kimagaslott a többi állam közül. Nem parlamenti szócsaták, hanem a Párizst bekerítõ hadmozdulatok ágyúdörgése közepette nyilvánult meg a nemzet akarata. Eszerint a németek, fejedelmek és nép egyaránt, a jövõben egy birodalmat kívánnak alkotni, és a császári koronát ismét közös szimbólummá kívánják tenni.
Nem orgyilkosság teremtette meg, nem szökevények és egyéb alakok voltak Bismarck államának megalkotói, hanem a becsület mezejének az ezredei. Ez a tûzkeresztség már magában véve is a történelmi dicsõség olyan dicsfényével vette körül a német birodalmat, amilyen a legrégibb államoknak is csak ritkán jutott osztályrészül. Hatalmas fellendülés lépett a nyomába. A szabadságnak kifelé való biztosítása befelé a mindennapi kenyeret biztosította. A nemzet számban és földi javakban gyarapodott. Az államnak és vele együtt az egész népnek a becsületét pedig védte az a hadsereg, amely a maga erejével legjobb bizonyítéka volt az egykori német szövetségi rendszer és a császári birodalom közötti különbségnek.
Ma a birodalom és a német nép elesettsége oly nagy, hogy azt hiheti az ember, téboly ragadta magával népünket és fosztotta meg józan ítélõképességétõl, hogy ne lássa egykori nagyságát. Mai nyomorúságával szemben álomszerû valótlanságnak tûnik fel hajdani dicsõsége. A múlt magasztos volta elvakított bennünket és szinte megfeledkeztünk arról, hogy figyeljük a bekövetkezõ rettenetes összeomlás elõjeleit, amelyek pedig minden bizonnyal már akkor mutatkoztak. Ezek a megállapítások csak azokra vonatkoznak, akik számára Németország többet jelent, mint egyszerû tartózkodási helyet, ahol megkeresik és kiadjak pénzüket. Csak õk tekintik összeomlásnak a mai állapotot, míg a többiek számára ez az összeomlás mindeddig ki nem elégült vágyaik várva várt beteljesülését jelenti.
A bekövetkezett összeomlás elõjelei kétségtelenül már annak idején jelentkeztek, de csak kevesen kísérelték meg, hogy levonjak belõle a tanulságot. Manapság erre nagyobb szükség van, mint valaha. Miként a betegség, úgy a politikai kór is csak akkor gyógyítható, ha ismerjük okozóját. Kétségtelenül könnyebb felfedezni és meglátni a betegség külsõ megnyilvánulását és szembeötlõ tüneteit, mint a belsõ okot. Ez a magyarázata annak, hogy legtöbben nem is hatolnak a dolgok mélyére, hanem csak a külsõ tünet jelenlétét állapítják meg. Az utóbbit pedig gyakran összetévesztik a betegség tulajdonképpeni okával, és nem egyszer annak létezését is tagadják. Így a legtöbben a német összeomlást is az általános gazdasági ínségben és annak következményeiben látják, mert ezek hatása majdnem mindenkit személyesen érint. A nagy tömeg azonban kevésbé látja a politikai, kulturális és erkölcsi összeomlást. E tekintetben a legtöbb embert elhagyj a helyes érzéke é s józan ítélõképessége.
Még érthetõ azonban, hogy a nagy tömegeknél így áll a helyzet. De az a körülmény, hogy a német összeomlást az értelmiség körében is gazdasági katasztrófának tekintik és ehhez képest orvoslását a gazdasági helyzet javulásától várjak, szintén egyik oka annak, hogy mind ez ideig nem következett be a várva várt gyógyulás.
Mai nyomorúságunk okát csak akkor értjük meg igazán, ha rájövünk, hogy abban a gazdasági kérdésnek csak másod, sõt harmadrangú szerep jut. Ezzel szemben az erkölcsi és faji tényezõket illeti meg az elsõség. Csak így találhatjuk meg a gyógyulás felé vezetõ utat és eszközöket.
A német összeomlás okainak kutatása mindenekelõtt annak a politikai mozgalomnak a számára volt döntõ jelentõségû, amely az elesettségbõl kivezetõ út megkeresését tûzte ki céljául.
Ha azonban ilyen alapon kutatjuk a múltat, okvetlenül ügyelnünk kell arra, hogy a gyakran szembetûnõbb okozatot ne tévesszük össze a kevésbé látható okkal. Lépten-nyomon találkozunk mai nyomorúságunknak azzal a legelterjedtebb megokolásával, hogy ez nem egyéb, mint az elvesztett háború következménye. Tehát más szavakkal: az elvesztett háború a tulajdonképpeni okozója mai fojtogató nyomorúságunknak.
Ezt a tévedést igen sokan tényleg elhiszik, még nagyobb azonban azoknak a száma, akiknek szájában ez a megokolás nem egyéb tudatos hazugságnál. Közéjük sorolhatók a mai kormányérdekeltségekhez tartozók. Mert vajon nem a forradalom dicsõítõi voltak elsõsorban azok, akik népünk elõtt mindig hangsúlyoztak, hogy a nép széles rétegei számára teljesen mindegy, milyen lesz a háború kimenetele? Vajon nem ezek állították: legfeljebb a nagytõke érdeke lehet, hogy ez a titáni küzdelem a mi gyõzelmünkkel fejezõdjék be, de nem a német népé, még kevésbé a német munkásé? Vajon nem állították a világbékének ez apostolai, hogy a német vereség legfeljebb a gyûlölt militarizmus pusztulását vonja maga után, a német nép azonban legdicsõbb újjászületését fogja ünnepelni? Vajon nem dicsérték ezek a körök az Antant jóhiszemûségét, és nem tolták a véres küzdelem egész felelõsségét Németországra? Vajon tehették volna ezt anélkül, hogy egyúttal rámutattak volna arra, hogy a hadsereg veresége a nemzet sorsát semmiképpen sem fogja befolyásolni? Vajon nem cicomázták-e fel a forradalmat azzal a frázissal, hogy ha õk meggátolják a német zászló gyõzelmét, akkor biztosítják a német nép külsõ és belsõ szabadságának visszanyerését?
Vajon nem ez volt a taktikátok, ti nyomorult gazok, bitangok?!
Valóban óriási zsidó pimaszság kell ahhoz, hogy az összeomlás bûnét kizárólag a hadsereg vereségének a rovására írjak akkor, amikor a hazaárulók központi szócsöve, a “Vorwärts” azt írta, hogy ezúttal nem szabad a német nemzetnek gyõzelmi zászlók alatt a harctérrõl hazatérne!
Most mégis ez az oka összeomlásunknak?
Hiábavaló lenne az ilyen feledékeny sihederekkel ezek felett vitatkozni. Szót sem érdemelne az egész, hogyha ezt az õrültséget sok jóhiszemû, de felületesen gondolkozó embertársunk nem venné át és nem terjesztené tovább.
Ezek a fejtegetéseim legyenek segédeszközei népünk felvilágosításáért harcoló bajtársaimnak, hiszen erre manapság nagy szükségünk van, amikor a szónok szájából elhangzó beszédet amúgy is el szokás ferdíteni.
Arra az állításra, hogy a német összeomlásnak az elvesztett háború az okozója, a következõket jegyezhetjük meg.
A háború elvesztése kétségtelenül végzetes befolyást gyakorolt hazánk jövõjére, de nem ez a vereség az oka mindennek, hanem csak következménye a különbözõ okoknak. Hogy ennek az élethalálharcnak szerencsétlen kimenetele rettenetes következményekkel járt, azt minden belátással bíró és nem rosszakaratú ember kénytelen elismerni. Ezt azonban a döntõ pillanatban igen sokan nem látták be, mások pedig jobb meggyõzõdésük ellenére letagadták. Fõleg azok tettek így, akik hõ vágyuk beteljesedése után észrevették, hogy milyen rettenetes katasztrófát idéztek elõ. Õk az összeomlás okai, nem pedig az elvesztett háború, mint ahogy azt hangsúlyozni szokták. A háború elvesztése az õ tevékenységüknek és nem a rossz vezetésnek a következménye. Meg kell gondolnunk azt, hogy az ellenfél sem állott gyáva emberek összességébõl. Ellenfeleink is bátran mentek a halálba, ha kellett; számuk az elsõ naptól kezdve nagyobb volt a mi haderõnk számánál, technikai felszerelés tekintetében pedig rendelkezésükre állott a világ minden arzenálja; nem tagadható tehát, hogy azt a számtalan gyõzelmet, amelyet négy esztendõn keresztül az egész világgal szemben arattunk, minden hõsiesség és szervezettség mellett is, fõleg a kiváló hadvezetõségnek köszönhetjük. A német hadsereg vezetõsége és szervezettsége olyan hatalmas volt, amilyet a világ addig még sohasem látott. Hiányai az általános emberi hibák határain belül mozogtak.
Nem az az oka mai nyomorúságunknak, hogy ez a hadsereg összeomlott, mert ez az összeomlás más bûnök következménye volt. Kétségtelenül siettette azonban a további, szemmel látható összeomlást.
Ezt az igazságot a következõk is bizonyítják.
Vajon a hadsereg vereségének tényleg maga után kellett vonnia a nemzet és az állam végleges bukását, vajon a népek tényleg az elveszett háború következtében mennek tönkre?
Válaszunk igen rövid. Csak akkor, ha a hadsereg veresége egyben a nép belsõ romlottságát, gyávaságát és méltatlanságát igazolja. Ha ez nem így áll, akkor a hadsereg veresége inkább a késõbbi nagyarányú virágzásnak képezi alapját, és nem lesz a nép létének sírásója.
A történelem számtalan példával igazolja ennek az állításnak helyességét.
Sajnos, a német nép harctéri veresége nem tekinthetõ meg nem érdemelt katasztrófának, hanem az örök igazságszolgáltatás méltó büntetésének. Ezt a vereséget nagyon is megérdemeltük. Ez csak egyike volt a számtalan bomlási tünetnek, amelyet legtöbben nem láttak, vagy strucc módjára nem akartak látni.
Vegyük csak közelebbrõl szemügyre a német nép vereségének kísérõ tüneteit. Vajon nem örültek-e bizonyos körök szemmel láthatóan a hazánkat ért szerencsétlenségnek? Viselkedhetne-e így valaki, hacsak meg nem érdemelt büntetést? Sõt mi több. Vajon nem dicsekedtek azzal, hogy végre sikerült a harcvonalunkat visszavonulásra kényszeríteni? Nem az ellenség kényszerített erre! Ezzel a gyalázattal németek terhelték meg lelkiismeretüket. Mondhatjuk-e hát, hogy ilyen körülmények között igazságtalanul érte õket a balszerencse? Vajon helyes-e, hogy ráadásul még azt állítsák, mi voltunk a háború okozói, méghozzá jobb meggyõzõdésük és tapasztalatuk ellenére?!
Nem! Százszor nem! A német népnek a hadi vereséggel kapcsolatos magatartása bizonyítja legjobban, hogy az összeomlás valódi okát egészen másutt kell keresnünk, nem egynéhány állás feladásában vagy egy támadás kudarcában. Ha a hadsereg tényleg csõdöt mondott volna, és a balszerencse okozta volna hazánk romlását, akkor a német nép egészen másképp fogadta volna ezt a vereséget. Akkor vagy fogcsikorgatva, vagy fájdalmas levertséggel tûrtük volna a rákövetkezõ megaláztatást. Akkor gyûlölet és harag töltötte volna el szívünket azzal az ellenséggel szemben, akit ádáz véletlen vagy pedig a sors játéka juttatott gyõzelemre; akkor a nemzet, akárcsak hajdan a római szenátus, a vereséget szenvedett csapatok elé járult volna, megköszönte volna a haza nevében az eddig hozott áldozatot, és kérte volna õket, hogy ne essenek kétségbe a birodalom sorsán. A megadást csak kényszer hatása alatt az értelem íratta volna alá, szívünk azonban a haza felszabadításáért dobogott volna.
Így fogadtuk volna a vereséget, ha ezt a balszerencse rótta volna ránk. Akkor nem nevettünk és táncoltunk volna, nem kérkedtünk volna gyávaságunkkal, és nem dicsõítettük volna vereségünket, nem gyaláztuk volna küzdõ csapatainkat. Zászlajukat és sapkarózsájukat nem tapostuk volna sárba; akkor nem került volna sor olyan szörnyû jelenségekre, amelyek egy angol katonatisztet, Repington ezredest arra a megvetõ kijelentésre késztették, hogy “minden harmadik német hazaáruló”. Ez a dögvész sohasem dagadhatott volna olyan pusztító áradattá, amely öt év alatt kiölte a külvilág velünk szembeni tiszteletének utolsó maradványait is.
Ez bizonyítja legjobban annak az állításnak hazug és tarthatatlan voltát, amely szerint az elvesztett háború okozta a német összeomlást. Nem! A hadsereg összeomlása maga is csak azoknak a kórtüneteknek egyike, amelyek már béke idején jelentkeztek a népnél. Ez csak az elsõ látható végzetes következménye volt az erkölcsi mételynek, az önfenntartási ösztön csökkenésének, amely már pár évtizede kikezdte a birodalom alapját.
Csak a zsidóság és marxista harci szervezetek feneketlen galádsága volt képes az összeomlás felelõsségét éppen arra az emberre hárítani, aki emberfeletti akarat- és tetterejével egyedül igyekezett az általa elõre látott katasztrófát elhárítani. Azzal, hogy Ludendorffot bélyegezték a háború vesztesének, kiütötték legveszedelmesebb vádlójuk kezébõl az erkölcsi jog fegyverét.
Abból az igen helyes elvbõl indultak ki, hogy minél nagyobb a hazugság, annál könnyebb azt az emberekkel elhitetni, mert a nép széles rétegei szívük mélyén inkább csak romlottak, semmint szándékosan és tudatosan rosszak, és így kezdetleges gondolkodásmódjuk mellett könnyebben esnek áldozatul a nagy gazságoknak, mint a kicsinyeknek. Mert néha õk maguk is szoktak úgy gondolkozni, viszont nagy hazugságokra nem képesek. Ily valótlanság eszükbe sem jut, és éppen ezért a való tények ily nemtelen elferdítését, az ilyen szemtelenséget másokról sem tételezik fel, sõt, ha efelõl felvilágosítanák õket, még akkor is sokáig kételkednének és ingadoznának, és egyik-másik indokról azt hinnék, hogy való. Ennek a következménye, hogy még a legpimaszabb rágalomból is átmegy végtére valami a köztudatba.
E világhazugság mûvészei és szerzõi ezt igen jól tudják, és éppen ezért aljas módon ki is használjak.
A zsidók értettek mindig a legjobban ahhoz, hogyan lehet a hazugságot és rágalmat saját maguk javára kihasználni, hiszen egész létük egyetlen nagy hazugságon épült fel. Azt állítják, hogy a közösségük nem egyéb vallási szövetségnél, pedig valójában faji szövetség ez a szó legszorosabb értelmében. Ezt az igazságot az emberiség egyik legmagasabb szelleme szögezte le örök érvényû megállapításával akkor, amikor õket a “hazugság nagymesterei”-nek nevezte. Aki ezt nem akarja meglátni és megérteni, az sohasem támogathatja az igazság gyõzelmét e világon.
Szinte szerencsének nevezhetõ, hogy a német nép lappangó betegségének idejét az összeomlás rettenetes katasztrófája rövidre szabta, különben a nemzet lassan, de annál biztosabban teljesen tönkrement volna. A betegség krónikussá vált volna, míg az összeomlás akut formájában való megnyilvánulása legalább a nemzet egy részének felnyitotta a szemét. Nem puszta véletlen, hogy az ember könnyebben gyõzedelmeskedik a pestisen, mint a tüdõvészen. Az elõbbi borzalmas, az emberiséget megrázó halálhullámmal lepi el a világot, míg a másik lassan, lopva jön; az elõbbi rettenetes félelmet, az utóbbi pedig közömbösséget támaszt. Ennek következménye azután az, hogy az ember az egyiket energiájának teljes összpontosításával fogadja, míg a tüdõvésznek gyönge eszközökkel igyekszik gátat emelni. Így gyõzte le a pestist, viszont a tüdõvész még ma is szedi áldozatait.
Ugyanígy áll a helyzet akkor, ha az egész nép teste betegedett meg. Ha a betegség nem ölt végzetes alakot, akkor az ember lassan hozzászokik. Éppen ezért szerencsének nevezhetõ, ha a sors ebbe a lassú bomlási folyamatba beleavatkozik, és a betegség következményeit könyörtelenül tárja a beteg szeme elé. Ilyenkor aztán az életösztön végsõ erõfeszítése gyakran gyógyulásra vezet. A betegség keletkezésének belsõ okait azonban ebben az esetben is fontos megismernünk.
Különösen nagy jelentõsége van annak, hogy különbséget tegyünk a betegség okozója és annak tünetei között. Minél régebbi keletû a betegség egy nép testében és minél inkább természetesnek látszik jelenléte, annál nehezebb feladat elé állítja az embert. Könnyen elõfordulhat, hogy bizonyos idõ múlva a méreg káros hatása a nép életéhez tartozó jelenségként tûnik fel, vagy elkerülhetetlen bajként tûrjük, és nem tartjuk szükségesnek a kór okozójának kutatását.
A háború elõtti hosszú, békés idõszak folyamán különbözõ kóros tünetek léptek fel, amelyeket felismertünk ugyan, de néhány kivételtõl eltekintve nem törõdtünk azzal, hogy mibõl keletkeztek. Kivételt akkor is elsõsorban a gazdasági életterén mutatkozó egyes jelenségek képeztek, mint amelyeket az ember más téren felmerülõ károknál hamarabb észrevesz. Pedig a számos bomlási tünetnek nagy aggodalmat kellett volna keltenie.
Gazdasági tekintetben a következõket kellene megjegyeznünk. A német nép lélekszáma a háború elõtti években hihetetlenül gyarapodott ami minden politikai és gazdasági gondolkodás és tevékenység homlokterébe a mindennapi kenyérgondokat állította. Sajnos, senki sem tudta elhatározni magát arra, hogy e kérdés egyetlen helyes megoldásához folyamodjék. Azt hitte, hogy kevesebb áldozattal is célhoz jut. A nemzet lemondott arról, hogy új területre, földre tegyen szert, és abban a tévhitben ringatta magát, hogy a világpiac elfoglalása képezi feladatát. Ez a körülmény azután korlátlan és káros iparosításra vezetett, aminek legsúlyosabb következménye a paraszti osztály gyengülése volt. Amilyen mértékben visszafejlõdött ez az osztály, olyan mértékben növekedett a nagyvárosi proletariátus, míg végül teljesen felbomlott az egyensúly.
Ily módon mindinkább elõtérbe lépett a szegény és gazdag rétegek közötti különbség. Fényûzés és nyomor oly közel állottak egymáshoz, hogy ennek szükségszerûen igen szomorú következményei kellett hogy legyenek. Az ínség és a gyakori munkanélküliség megkezdte pusztító játékát, és az emberekbe keserûséget és elégedetlenséget oltott. Ennek folyománya viszont az egyes néposztályok politikai elkülönülése lett. A gazdasági fellendülés dacára mind nagyobb és mélyebb lett az elkeseredés. Végül általánossá vált az a meggyõzõdés, hogy “ez így nem mehet tovább”, anélkül azonban, hogy az emberek csak sejtették volna, hogy minek kell bekövetkeznie. Ez volt a mindinkább érvényre jutó nagy elégedetlenség legjellemzõbb tünete.
Még sokkal veszedelmesebbek voltak azonban azok a jelenségek, amelyek a nemzet anyagias gondolkodását vonták maguk után.
Amilyen mértékben mindinkább a közgazdaság kerítette hatalmába az államot, épp oly mértékben fejlõdött a pénz istenítése, a pénzé, amelynek mindenki szolgált és amely elõtt mindenki térdet hajtott. Mindinkább háttérbe szorult a túléltnek képzelt mennyei istenség, és helyette Mammon bálványának tömjénezett a nép. Valóban kétségbeejtõ elfajulás vette kezdetét éppen abban az idõpontban, amikor a nemzetnek minden valószínûség szerint elkövetkezõ sorsdöntõ órában hõsi elhatározásokra nagyobb szüksége lett volna, mint valaha. Németországnak el kellett készülnie arra, hogy egy szép napon kardot kell rántania azért, mert mindennapi kenyerét békés eszközökkel igyekezett megkeresni.
A pénz uralmát, sajnos, az az egyéniség is elismerte, akinek a legnagyobb ellenállást kellett volna kifejtenie ellene. Õfelsége, a császár helytelenül cselekedett különösen akkor, amikor a nemességet is belevonta a nagytõke varázskörébe. Mentségéül szolgáljon azonban az, hogy maga Bismarck sem ismerte fel a fenyegetõ veszélyt. Ily módon a gyakorlati életben az eszményi erényeknek a pénz értékével szemben, a régi nemességnek pedig az új pénznemességgel szemben háttérbe kellett szorulnia. Pénzügyeket keresztülvinni, lebonyolítani könnyebb, mint csatákat megnyerni. A valódi hõs államférfiú számára nem volt kecsegtetõ jutalom, hogy jöttment zsidó bankárokkal kerüljön egy sorba. A valódi érdemekben gazdag egyént az olcsó kitüntetések többé nem érdekelték, inkább lemondott róluk. Ez a fejlõdés azonban tisztán faji szempontból is igen szomorú volt. A nemesség mindinkább elvesztette létjogosultságának faji elõfeltételeit, és nagy részére inkább ráillett volna a “nemtelen” jelzõ.
A gazdasági élet súlyos bomlási tünete volt a személyes tulajdon lassú kikapcsolódása és az a tény, hogy az egész közgazdaság (csak a hitelélet és a nagyipar értendõ alatta) részvénytársaságok kezébe került.
Így vált a munka igazán lelkiismeretlen üzérek spekulációjának tárgyává. A munkaadó és a munkás között az elidegenedés a végsõkig fokozódott. A tõzsde megkezdte diadalútját, és lassan, de biztosan felkészült arra, hogy a nemzet életét felügyelete és ellenõrzése alá helyezze. A német közgazdaság nemzetközivé tételét a nagytõke a részvények kerülõ útján már a háború elõtt elõkészítette. A német ipar egy része természetesen a legnagyobb elszántsággal igyekezett védekezni ezzel szemben, végtére azonban mégis áldozatául esett a nagytõke egységesen megszervezett támadásának. A támadását leghívebb csatlósa, a marxista mozgalom segítségével vitte keresztül.
A német közgazdaság nemzetközivé tételének kezdete a német “nehézipar” ellen folytatott szüntelen hadjárat volt, amelyet a marxizmusnak a forradalom útján aratott gyõzelme tett teljessé. Most, amikor e sorokat írom (1924), a német birodalmi vasutak ellen folytatott támadás is eredménnyel járt, úgyhogy ez a vállalat is a nemzetközi nagytõke birtokába került. Ezzel a “nemzetközi” szociáldemokrácia elérte fõ céljainak egyikét.
Azt, hogy milyen nagy mértékben sikerült a német nép gondolkodásmódját a “gazdasági élet” rabláncára fûzni, a legvilágosabban az a körülmény bizonyítja, hogy a háború után a német iparnak, különösen pedig a kereskedelemnek egyik vezetõ egyénisége arra a kijelentésre ragadtatta magát, hogy kizárólag a közgazdaság képes Németországot újra talpra állítani. Ezt az õrültséget akkor állította, amikor Franciaország iskoláinak tantervét újra fõként humanisztikus alapra helyezte, hogy ezzel elejét vegye annak a tévedésnek, hogy a nemzet és az állam létét a gazdaságnak, nem pedig az eszményi értékeknek köszönhetné. Ezt a kijelentést Stinnes tette, és ezzel hihetetlen bonyodalmat okozott. A közvélemény azonnal felkapta és csodálatos gyorsasággal tették vezérelvükké azok a sarlatánok és kuruzslók, akiket a sors a forradalom óta “államférfiakként” Németországra zúdított.
A háború elõtti Németországban a legsúlyosabb bomlási tünetek egyike a minden téren egyre jobban érvényre jutó középszerûség volt, amely az ember bizonytalanságának, valamint az ebbõl és más forrásokból eredõ gyávaságnak a következménye. Még a nevelés is fejlesztette ezt a kóros állapotot.
A háború elõtti német nevelésnek igen sok gyönge oldala volt Egyoldalú módon kizárólag az ismertekre fektette a súlyt és a “valódi tudást” elhanyagolta. Még kevesebb gondot fordított az egyén jellemének és már amennyire ez egyáltalán lehetséges felelõsségérzetének és akaraterejének fejlesztésére. Ennek folytán nem akaraterõs embereket neveltek, hanem alkalmazkodó mindentudókat. Így ítélt meg azután bennünket, németeket az egész világ. A németet szerették, mert jó hasznát vehették, jellemgyengesége miatt azonban aligha tisztelték. Nem csoda, hogy éppen a német vesztette el legkönnyebben nemzetiségét és hazáját. Mindennél többet mond ez a régi közmondás: “Levett kalappal be lehet járni az egész világot”.
Szinte végzetessé vált ez az alkalmazkodás akkor, amikor az uralkodóval szembeni fellépés módját is meghatározta. Ez a mód nem tûrt ellentmondást; mindent jóvá kellett hagyni, amit Õfelsége cselekedett. Pedig éppen itt lett volna helyén a szabad férfiúi méltóság megnyilatkozása, különben a monarchisztikus intézménynek magának is egy szép napon tönkre kellett mennie a talpnyalás miatt. Mert talpnyalás volt ez, semmi más! Az uralkodóval való érintkezésnek a formája csak azokhoz a hajbókoló jellemgyenge emberekhez illett, akik mindig jól érezték magukat a trónok közelében, de nem illett a tisztességes és becsületes jellemekhez. Éppen ezek, az urukkal és kenyéradójukkal szemben legalázatosabb alattvalók voltak, minden alázatuk ellenére, embertársaikkal szemben a legpimaszabbak, különösen akkor, ha pimasz képpel a monarchista gondolkodást többi bûnös honfitársaikkal szemben kizárólagos joggal kisajátítottak maguknak. Határtalan szemtelenség ez, amelyre csak az effajta nemesített vagy még inkább nemtelen csúszómászók képesek. Valójában pedig éppen ezek az emberek voltak a monarchia és különösen az egész monarchisztikus eszme sírásói. Másként el sem képzelhetõ. Az, aki kész magát a legnagyobb cél szolgálatába állítani, sohasem lehet jellemtelen talpnyaló. Az, aki az államrend támogatását tényleg komolyan veszi, szívének utolsó dobbanásáig ragaszkodni is fog hozzá, és nem lesz nyugta, ha látja, hogy ezt káros befolyások veszélyeztetik. Mindenesetre nem fog a nyilvánosság elõtt nagy lármát csapni, mint azt oly hazug módon a monarchia “demokratikus” barátai tették, hanem megkísérlik óva inteni Õfelségét, magát a korona viselõjét. Nem helyezkedik és nem helyezkedhetik arra az álláspontra, hogy Õfelségének szabad továbbra is saját belátása szerint cselekednie, ha látja, hogy ez nyilván az állam kárára van, hanem ez esetben kötelessége a monarchiát az uralkodóval szemben is megvédelmeznie, bármilyen következményekkel járjon is ez saját magára nézve. Ha ennek az intézménynek az értéke mindig az uralkodó személyétõl függne, akkor a monarchia az elképzelhetõ legrosszabb államforma lenne.
Az uralkodók is csak emberek, és csak ritkán a bölcsesség, értelem és jellem kiválasztottjai. A talpnyalók az ellenkezõjét állítják, míg a jellemszilárd egyéneket az államra nézve mindig ezek a legértékesebbek az ilyen állítások vissza riasztják. Ezek számára a történelem történelem, az igazság igazság marad még akkor is, ha uralkodóról van szó. Az a szerencse, hogy egy nagy uralkodó a nagy embert is egyesíti magában, csak ritkán jut a nép osztályrészéül; meg kell elégednünk azzal, ha a sors legalább a legkeserûbb csalódásoktól óvja meg õket.
Így tehát a monarchisztikus eszme értéke és jelentõsége nem az uralkodó személyében rejlik, kivéve, ha a gondviselés oly lángeszû hõssel, mint Nagy Frigyes, vagy bölcs jellemmel, mint I. Vilmos ajándékozza meg a nemzetet. Ez évszázadok folyamán is csak elvétve fordul elõ. Különben az eszme túlszárnyalja a személyt, és az intézmény értéke magában az államformában rejlik. Ilyen körülmények között azonban az uralkodó maga is csak szolgája az intézménynek, õ maga is csak egy kerék ebben a mûben, és mint ilyennek, megvannak a maga kötelességei. Magát is alá kell rendelnie a nagy célnak, és akkor nem az az igazi monarchista többé, aki engedi, hogy a korona hordozója hatalmával visszaéljen, hanem az, aki ebben meggátolja. Ha az intézmény értéke nem magában az államformában, hanem a “felkent” személyben rejlenék, akkor még a tényleg elmebeteg uralkodót sem lehetne trónjáról soha lemondatni.
Fontosnak tartom a fentiek leszögezését már most, mert lassanként újra elõbukkannak rejtekhelyükrõl azok az árnyak, akik nyomorúságos magatartásukkal nem kis mértékben voltak elõmozdítói a monarchia összeomlásának.
Ezek az emberek bizonyos balga vakmerõséggel ismét már csak az õ “királyukról” beszélnek, akit pedig éppen a legvégzetesebb órában csúfosan cserbenhagytak, és képesek arra, hogy minden olyan embert, aki nem hajlandó dicshimnuszaikat helyeselni, rossz németnek bélyegezzenek. Ezek ugyanazok, akik annak idején 1918-ban minden vörös karszalag elõl gyáva nyulak módjára futásnak eredtek, kardjukat sétabottal cserélték fel, semleges nyakkendõt kötöttek, egy ideig békés polgárokként sétáltak, hogy azután nyomtalanul eltûnjenek. Egyszóval ilyen emberek voltak a királyi bajnokok. Csak miután a forradalom szélvihara hála mások tevékenységének lecsendesedett és újra szélnek ereszthették “éljen a király, éljen” kiáltásukat, kezdtek a koronának e szolgái és tanácsadói biztos odújukból elõbújni.
Most azonban itt vannak valamennyien, és sóvárogva pillantanak a húsosfazekak felé; alig tudják magukat királyhûségüktõl visszatartani, hogy azután az öreg monarchiának ezek a harcosai egy szép napon az elsõ vörös zászló láttára mint egerek a macska elõl ismét megfutamodjanak.
Ha az uralkodók maguk nem lennének bûnösök a dolgok ilyen állásáért, akkor az ember szíve mélyéig tudná sajnálni õket, már csak ezen “védelmezõik” miatt is. Arról mindenesetre meg kell gyõzõdve lenniük, hogy ilyen lovagokkal el lehet veszejteni trónokat, de koronákat visszaszerezni soha!
Mindez nevelésünk hibája volt. Ennek következtében tudták magukat az említett siralmas lények minden udvarnál bebiztosítani, hogy azután a monarchia alapjait kikezdjék. Amikor a monarchia épülete inogni kezdett, nyomtalanul eltûntek. Hiszen az csak természetes, hogy ezek a talpnyalók nem üttették agyon magukat uralkodójukért. Az uralkodók azonban ezt sohasem tudják és szinte következetesen nem is tanulják meg. Ez a körülmény viszont pusztulásukat okozza.
Helytelen nevelés következménye a felelõsségtõl való irtózás és az ebbõl eredõ gyöngeség, különösen életbevágóan fontos kérdések feletti döntések idején.
E kóros állapot kiindulópontja nagyrészt a parlamentáris berendezésben keresendõ, amely a felelõtlenség legtermõbb talaja. Ez a betegség lassan átterjed a közélet minden terére, különösen pedig az állami intézményekre. Mindenki igyekezett a felelõsség alól kibújni. A kormány rendeletei félszegek és kétes hatásúak voltak. A személyi felelõsség határát minden intézkedésnél a lehetõ legszûkebb térre szorították.
Vegyük tekintetbe a kormány magatartását a közélet igazán káros tüneteivel szemben. A félszegség és a felelõsségtõl való gyáva félelem itt észlelhetõ a legtökéletesebben.
Csak néhány, különösen szembeötlõ esetre akarok rámutatni.
Maguk az újságíró körök szeretik leginkább hangoztatni, hogy a sajtó nagyhatalom az államban. jelentõsége tényleg roppant nagy, hiszen a sajtó feladata az embereket idõsebb korukban nevelni. Emellett a sajtó olvasói közönségét átlag három csoportra oszthatjuk.
Vannak, akik mindent elhisznek, amit olvasnak; varnak olyanok, akik semmit em hisznek el; és végül vannak olyan emberek, akik bíráló szemmel vizsgálják, mit olvasnak, majd azután alkotják meg véleményüket.
Az elsõ csoport, számát tekintve, a legnagyobb. Ide tartozik a nép nagy tömege, tehát a nemzetnek szellemileg legegyszerûbb rétege.
A néphez tartozókat hivatásuk szerint nem, legfeljebb az általános intelligencia okozatai szerint osztályozhatjuk. Vannak, akik nem rendelkeznek velük született vagy beléjük nevelt önálló gondolkodással, éppen ezért önállóságuk hiánya, vagy tudatlanságuk folytán mindent elhisznek, amit a nyomtatott betû elébük tálal. Ide orozandók azok az elhájasodott agyúak, akik képesek lennének ugyan önálló gondolkodásra, de puszta lustaságból hálásan fogadnak mindent, amit más gondol ki helyettük. Ezeknél az embereknél, akik a nemzet nagy tömegét alkotják, a sajtó látása egészen borzalmas. Nem képesek vagy nem akarják bíráló szemmel vizsgálni, amit a sajtó nekik nyújt. Emiatt állásfoglalásuk a napi kérdésekkel szemben teljesen a mások befolyásának következménye lesz. Elõnyös lehet ez akkor, ha megfelelõ oldalról világosítják fel õket, végzetesen káros azonban, ha a felvilágosítás munkáját hazug gazemberek végzik.
A második csoporthoz tartozók száma már sokkal kisebb. Részben azokból az emberekbõl toborzódik, akik eleinte az elsõ csoporthoz tartoztak, de sok keserû csalódás után már semmit sem hisznek, ami nyomtatás formájában kerül elébük. Gyûlölnek minden újságot, és vagy nem olvassák, vagy pedig dühbe gurulnak, valahányszor újság kerül a kezükbe. Abban a hitben vannak ugyanis, hogy az újság csak hazugságot és valótlanságot tartalmaz. Ez az embertípus igen nehezen kezelhetõ, mert az igazságot is gyanakvással fogadja. Semmiféle pozitív munkára nem használható.
Végül a harmadik csoport a legkisebb. Ez tényleg kimûvelt agyú emberekbõl, akiket természetadta tehetségük és nevelésük önálló gondolkodásra tanított, akik mindenrõl saját véleményt próbálnak alkotni, és mindent, amit olvasnak, alaposan megvizsgálnak és megemésztenek. Nem vetnek egy pillantást sem az újságba nélkül, hogy agyvelejük ne dolgozzék. Éppen ezért az újságíró helyzete ezekkel szemben nem könnyû. Az újságírók az ilyen embert tehát csak fenntartással kezelik.
A harmadik csoporthoz tartozók számára kevésbé veszedelmes és úgyszólván jelentõség nélküli az a badarság, amit az újságok legnagyobb része összefirkál. Az élet folyamán lassanként megbarátkoznak azzal a gondolattal, hogy minden újságírót eleve gazembernek kell tekinteniük, aki csak ritkán mond igazat. Kár, hogy ezeknek a pompás embereknek a jelentõsége inkább értelmességükben, mint számukban rejlik. Manapság, amikor nem a bölcsesség, hanem a számszerûség a mértékadó, nagy veszteség ez. Napjainkban, amikor a tömeg szavazata határoz, a döntõ értéket a legnagyobb csoport képviseli, ez pedig az elsõ: az együgyûek és hiszékenyek csoportja.
Életbevágóan fontos érdeke az államnak, hogy ezek az emberek ne kerüljenek rossz, tudatlan, sõt mi több, rosszakaratú nevelõk kezébe. Kötelessége tehát az államnak a nevelés ellenõrzése és mindennemû visszaélés meggátlása. Különösen ügyelnie kell a sajtóra. A sajtó befolyása ezekre az emberekre igen nagy, miután hatása nemcsak átmeneti, hanem állandó. Fõként e téren nem szabad megfeledkeznie az államnak arról, hogy kötelessége minden eszközt egy cél szolgálatába állítani; nem szabad az úgynevezett “sajtószabadság” elõtt megtorpannia, ha arról van szó, hogy kötelességét teljesítse. Könyörtelen határozottsággal kell biztosítania céljai számára a népnevelés eme eszközét, amit az állam szolgálatába kell állítania.
Vajon nem az elképzelhetõ legnagyobb méreg volt, amivel a háború elõtti német sajtó olvasóit mételyezte? Vajon nem a legsilányabb pacifizmust oltotta a nép szívébe akkor, amikor az a másik világ [a szociáldemokrácia és a zsidóság] már arra készülõdött, hogy Németországot lassan, de biztosan megfojtsa? Vajon nem tanította ez a sajtó a népet már békeidõben arra, hogy az állam jogait kétségbe vonja, és ezzel eleve korlátozza a rendelkezésre álló védelmi eszközöket? Vajon nem a német sajtó volt az, amely a “nyugati demokrácia” agyrémét népünknek kívánatos alakban tálalta fel és végre elhitette vele, hogy a jövõjét a Népszövetségre bízhatja? Vajon nem járult hozzá, hogy népünket nyomorult erkölcstelenségre neveljék? Vajon nem tette nevetségessé ez erkölcsöt és nem bélyegezte maradinak és nyárspolgárnak azt, mígnem végre a mi népünk és “modem” lett? Vajon állandó támadásaival nem õ ásta alá az állam tekintélyét, annyira, hogy egyetlen lökés elég volt ezt az építményt halomra dönteni? Vajon nem irtott ki minden jószándékot, amely megadta az államnak, ami az államé? Vajon nem igyekezett nevetségessé tenni a hadsereget? Nem szabotálta az általános hadkötelezettséget? Nem bujtogatta a közvéleményt a hadsereg számára szükséges hitel megtagadására stb. , mindaddig, amíg munkáját siker koronázta?
Az úgynevezett liberális sajtó munkája a sírásók munkája volt, amely a német nép és német birodalom vesztét szolgálta. A marxista szennylapokat ezzel kapcsolatban meg sem kell említenünk. A hazugság számukra éppen olyan életszükséglet, mint a macska számára az egér; feladatuk kizárólag a nép faji és nemzeti öntudatának letörése, hogy éretté tegyék a nemzetközi töke és annak urai, a zsidók rabszolgajárma számára.
Vajon mit tett az állam a nép e tömegmérgezése ellen? Egyáltalán semmit. Néhány nevetséges rendeletet eresztett szélnek; néhány túlságosan gyalázatosan viselkedõ embert megbüntetett; ez volt az egész. Ezzel szemben azt hitte, hogy hízelgéssel “a sajtó értékének, jelentõségének és népnevelési elhivatottságának” elismerésével és hasonló badarságokkal megnyeri a maga számára ezt a sajtót. A zsidók azonban mindezt csak ravasz mosollyal fogadták, és köszönettel nyugtázták.
Az állam e gyalázatos csõdjének az oka nem a veszély fel nem ismerésében rejlett, hanem inkább egy égbekiáltó gyávaságban és az ebbõl következõen félmegoldást jelentõ rendeletekben és intézkedésekben. Mindenkibõl hiányzott a bátorság hathatós, radikális eszközök alkalmazására. Mint mindenütt, úgy itt is félszeg receptekkel igyekeztek segíteni. Ahelyett, hogy agyonverték volna, csak piszkálgatták a viperát, úgyhogy végeredményben minden intézkedésük csupán az ellenkezõjét érte el annak, amit célzott. Az ellenséges intézmények hatalma évrõl évre növekedett.
Az akkori német kormányok védekezõ magatartása fõleg a zsidó népbolondító sajtóval szemben nem volt egységes és határozott, mindenekfelett pedig nem volt elég céltudatos. A titkos tanácsosi elme e téren teljesen felmondta a szolgálatot, nemcsak azért, mert nem ismerte fel a küzdelem jelentõségét, hanem mert nem találta meg a kellõ eszközöket és nem volt világosan kidolgozott haditerve.
Céltalanul kísérleteztek. Néha egykét hétre vagy hónapra bezártak egykét harapós sajtóviperát, fészkét azonban ezúttal is békében hagyták.
Mindez természetesen egyrészt a zsidóság végtelenül ravasz taktikájának, másrészt a titkos tanácsosok butaságának és együgyûségének a következménye volt. A zsidó sokkal okosabb volt annál, semhogy az egész sajtót egyszerre egységesen vezette volna támadásra. Nem! Az újságok egy része arra való volt, hogy fedezze a többit. Amíg a marxista újságok a legaljasabb módon üzentek hadat mindennek, ami az emberiségnek szent, a legszemtelenebb módon támadtak az államot és a kormányt és egymás ellen uszították az egyes néposztályokat, addig a polgári demokratikus zsidó lapok kitûnõen értettek ahhoz, hogy a “híres tárgyilagosság” látszatát keltsék. Kerültek minden durva szót, mert tisztában voltak azzal, hogy az üresfejû emberek a külsõ után ítélnek és nem képesek a dolgok mélyére hatolni. Emiatt a dolgok értékét csak külsejük után ítélik meg, nem pedig belsejük után. Ezen emberi gyöngeségnek köszönhetik saját fontosságukat is.
Az emberek e csoportja számára természetesen a “Frankfurter Zeitung” a tisztaság megtestesülése, amely sohasem használ durva kifejezést, elvet minden nemû tettleges erõszakosságot és mindig a szellemi fegyverekkel való küzdelemre hivatkozik. Ezzel különösen a szellemtelen embereknek imponál. Ez a félmûveltség eredménye, amely megfosztja az embert természetes ösztöneitõl. Némi ismeretet biztosít számára, anélkül azonban, hogy a valódi tudáshoz elvezetné. Utóbbit puszta jószándékkal és szorgalommal nem lehet elérni, ennek az emberrel vele kell születnie. A tulajdonképpeni tudás mindig az okozati összefüggés ösztönszerû megértése, ami azt jelenti, hogy az embernek sohasem szabad abba a tévedésbe esnie, hogy maga lett a természet urává és mesterévé amit a félmûvelt önteltsége olyan könnyen elhisz , hanem éreznie kell a természet uralmának szükségszerûségét. Meg kell éreznie, hogy az õ léte is alá van vetve a tökéletesedés felé irányuló örök szenvedés és örök küzdés törvényeinek. Éreznie kell, hogy azon a világon, ahol napok, bolygók és holdak keringenek és róják pályájukat, amelyben mindig csak az erõ uralkodik a gyöngeség felett, és azt vagy engedelmes szolgájává teszi, vagy agyontiporja, az ember számára sincsenek külön törvények. Õt is az örök bölcsesség törvényei igazgatják. E törvényeket képes talán felfogni, de sohasem tudja magát alóluk mentesíteni.
A zsidóság éppen a lelki középszerûségnek írja a maga úgynevezett “intelligens” sajtóját. Ennek részére írják a “Frankfurter Zeitung”-ot és a “Berliner Tageblatt”-ot, hozzája alkalmazkodik azok hangja, és reája gyakorolják a legnagyobb hatást. Miközben külsõleg gondosan kerülnek minden durva formát, egyéb téren mégis belecsepegtetik a mérget olvasóik szívébe. Szép hangok és szóvirágok segítségével abba a hitbe ringatják olvasóikat, mintha tevékenységüknek egyedüli mozgató rugója tényleg a tiszta tudományosság, sõt az erkölcs lenne. Valójában pedig ez az újságírás nem egyéb, mint zseniális, de egyben alattomos mûvészet, amellyel az ellenfél kezébõl kiütik a sajtó elleni fegyvert. Mert mialatt egyik részük csöpög a tisztességtõl, annál inkább hiszik ezek az ügyefogyottak, hogy a többieknél is legfeljebb jelentéktelen kinövésekrõl lehet szó, amelyek azonban semmi szín alatt sem lehetnek okai a sajtószabadság megsértésének, ahogy nevezni szokták ennek a büntetlen népbolondításnak és népmérgezésnek õrületét. Ilyen körülmények között ez ellen a banda ellen félnek fellépni, mert hiszen az a veszély fenyeget, hogy ez esetben a “tisztességes” sajtó is ellenük támad. Ez is a jól megalapozottság gyümölcse. Mert mihelyt az ember megkísérli, hogy fellépjen az ilyen gyalázatos sajtótermék ellen, azonnal a többiek is pártjára kelnek, nem mintha egyetértenének vele, Isten õrizz; csak azért, hogy a sajtószabadság és a szabad véleménynyilvánítás elvét megvédjék. Egyedül ezt védelmezik. A legerõsebb ember is megtántorodik erre az ordítozásra, mert hiszen az úgynevezett “tisztességes” lapok részérõl éri.
Így nyerhetett szabad utat ez a méreg népünk vérkeringésében anélkül, hogy az államnak ereje lett volna a betegségen úrrá lenni. Azok a nevetséges eszközök, amelyekkel az állam fellépett ez ellen a sajtó ellen, elõjelei voltak a birodalmat fenyegetõ összeomlásnak.
Az olyan intézmény, amely nem képes magát teljes határozottsággal, minden fegyverrel megvédelmezni, önmagát ítéli halálra. Minden félmunka a belsõ összeomlás látható jele, amelyet elõbb vagy utóbb a külsõ összeomlásnak kell követnie és fogja is követni.
Hiszek abban, hogy a mai nemzedék kellõ vezetés mellett könnyebben gyõzi le ezt a veszélyt. Hiszen annyi mindenen ment keresztül, hogy idegei megszilárdulhattak annak, aki nem vesztette el teljesen a fejét. A zsidóság a jövõben bizonyára roppant lármát fog csapni, ha az állam kedvenc fészkükre, a sajtóra ráteszi a kezét, véget vet a sajtó visszaéléseinek, a népnevelés eme eszközét is a köz szolgálatába állítja és nem hagyja többé felelõtlen idegen és ellenséges elemek kezében. Meg vagyok gyõzõdve arról, hogy ez nekünk nem fog oly nehezünkre esni, mint egykor apáinknak. A harminc centiméteres gránát sokkal nagyobb lármát csapott, mint ezer zsidó újság viperasziszegése, tehát csak hadd sziszegjenek!
A háború elõtti Németország vezetésének a nemzet fontos létérdekeiben tanúsított félszegségét és gyengeségét a következõ példa is bizonyítja: a nép politikai és erkölcsi megfertõzésével már évek óta együtt jár a néptest egészségének nem kevésbé iszonyatos megmérgezése. Különösen a nagyvárosokban harapódzott el mindinkább a vérbaj, a tüdõvész pedig majdnem az egész ország területén szedte áldozatait.
Annak ellenére, hogy a nemzet számára mind a két betegség rettenetes következményekkel járt, mégsem határozta el a kormány, hogy radikális eszközökkel küzdjön ellenük.
A nép és államvezetésnek különösen a szifilisszel szembeni magatartása teljes kapitulációnak nevezhetõ. Ha komolyan le akarta volna küzdeni ezt a veszélyt, akkor sokkal radikálisabb eszközökre lett volna szüksége. Egy kétes hatású gyógyszer feltalálása, valamint annak ügyes üzleti kihasználása nem sokat segít e járvánnyal szemben. Itt is csak az okok elleni küzdelem jöhetett volna tekintetbe, nem pedig a betegség tüneteinek elhárítása. A fõ ok pedig elsõsorban a szerelem prostituálásában keresendõ. Ez még akkor is borzalmas kárt jelentene a nép számára, ha következménye nem e rettenetes járvány volna, mert már maga az erkölcs feldúlása, mely e fajtalansággal jár, elegendõ ahhoz, hogy a népet lassan, de biztosan tönkretegye. Lelki életünk elzsidósodása és nemi ösztönünk pénzre váltása elõbb-utóbb tönkreteszi egész fiatalságunkat: a természetes érzéssel bíró, erõs gyermekek helyébe az anyagi célszerûség siralmas koraszülöttei lépnek. Ez utóbbi lesz mindinkább a házasságkötés alapja és egyetlen elõfeltétele. Ezzel szemben a szerelem máshol tombolja ki magát.
Bizonyos ideig természetesen itt is ki lehet gúnyolni a természetet, de bosszúja nem várat sokáig magára, csak kissé késõbb mutatkozik, vagy jobban mondva: az ember csak késõbb veszi észre.
Hogy milyen pusztító hatással van a házasság természetes elõfeltételeinek állandó lenézése, azt legjobban nemességünkön lehet észrevenni. Itt látjuk magunk elõtt annak a szaporodásnak az eredményét, amely részben puszta társadalmi kényszeren, részben pedig csupán anyagi szempontokon nyugszik. Az elõbbi a faj gyengülését, az utóbbi pedig vérének megmérgezését vonja maga után, mert minden áruházi zsidó nõ eléggé alkalmasnak látszik arra, hogy a nemes urak utódait világra hozza. Ezek aztán úgy is néznek ki. Mindkét esetnek tökéletes degeneráció a következménye. Polgárságunk ma ugyanezen az úton halad és ugyanoda fog jutni.
Közömbös sietséggel igyekszünk a kellemetlen igazságok mellett elhaladni, mintha így megváltoztathatnánk a tényeket. Nem tagadható az, hogy a városi lakosságunk mindinkább prostituálja szerelmi életét, és így mind szélesebb körök kerülnek a szifilisz karmai közé. E tömegfertõzés eredményeit egyrészt a tébolydák, másrészt pedig, sajnos, saját gyermekeink bizonyítják. Különösen õk a szomorú roncsai nemi életünk egyre növekvõ prostituálódásának; a szülõk bûne a gyermekek betegségében nyilvánul meg.
E kellemetlen, sõt borzalmas tényekkel különbözõ módon számolhatunk le. Sokan egyáltalán észre sem veszik, jobban mondva nem is akarjak észrevenni azokat, ami természetesen a legegyszerûbb és legkényelmesebb “állásfoglalás”. Mások az éppoly nevetséges, mint hazug álszemérem köntösébe burkolóznak; az egészrõl mint mérhetetlen bûnrõl beszélnek, és minden rajtacsípett bûnössel szemben legmélyebb felháborodásukat nyilvánítják, hogy utána áhítatos iszonnyal újra szemet hunyjanak az istentelen dögvész elõtt, és kérjék a jó Istent, hogy lehetõleg haláluk után eme Szodomára és Gomorrára kén és szurokesõt zúdítson, és a szemérmetlen embereket az elrettentõ példával térítse jobb útra. A harmadik csoport látja a ugyan e rettenetes ragály borzalmas következményeit, de csak vállát vonogatja, mert az a meggyõzõdése, hogy amúgy sem tehet semmit e veszély ellen. Legjobb a dolgok menetét meg nem gátolni, hanem “jöjjön, aminek jönnie kell”.
Ez természetesen nagyon kényelmes és egyszerû álláspont, de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy e kényelemnek majdan az egész nemzet áldozatául esik. Az a kifogás, hogy más népekre is ez a sors vár, természetesen nem változtat bukás tényén, legfeljebb enyhíti egynémely ember fájdalmát. Ugyanakkor azonban annál inkább elõtérbe lép a kérdés, hogy melyik nép gyõzi le mint elsõ és talán egyetlen ezt a pestist, és melyik pusztul el ennek következtében. Mert végül erre kell kilyukadnunk. Ez is csupán próbaköve a faji értéknek; amely faj nem állja ki a próbát, az elpusztul, és helyét átengedi az egészségesebb, vagy legalábbis szívósabb és nagyobb ellenálló képességû fajnak. Tekintettel arra, hogy ez a probléma elsõsorban az utódokat sújtja, azért azok közé a problémák közé tartozik, amelyekre áll az a borzasztó igazság, hogy tizedíziglen bûnhõdnek a fiak az apák vétkeiért.
A vér és a faj elleni bûn e világ eredendõ bûne és a neki behódoló emberiség végzete.
Mily nyomorúságos volt a háború elõtti Németország álláspontja e kérdéssel szemben! Vajon tettünk-e valamit az ellen, hogy a nagyvárosi ifjúságunk vérének megfertõzését meggátoljuk? Hogy a nemi élet elfajulását és pénzzé tételét feltartóztassuk, hogy leküzdjük népünknek ebbõl eredõ szifiliszes kórját?
Akkor kapunk e kérdésre választ, ha leírjuk, hogy minek kellett volna történnie.
Mindenekelõtt nem lett volna szabad e kérdést csupán csak félvállról kezelnünk, hanem meg kellett volna értenünk, hogy megoldásától nemzedékek sorsa függ, sõt tõle függhet és tényleg függ is egész népünk jövõje. E tudatnak azonban könyörtelen intézkedést és beavatkozást kellett volna kiváltania. E megfontolás után mindenekelõtt az egész nemzet figyelmét e rettenetes veszélyre kellett volna összpontosítani, úgy, hogy mindenki tisztában legyen a küzdelem fontosságával. Valóban radikális és olykor nehezen elviselhetõ kötelességet és terhet csak akkor lehet az összességre róni, ha az egyént a kényszeren kívül a szükségesség felismerése is vezeti. Ehhez óriási felvilágosító munka szükséges.
Valahányszor látszólag lehetetlen kérdések megoldásáról vagy követelések valóra váltásáról van szó, a nép telj és figyelmét egységesen e kérdésre kell összpontosítani, mintha tõle léte vagy nemléte függne. A nép csak így lesz hajlandó nagy teljesítményekre és erejének megfeszítésére.
Ez az elv egyes ember számára is mérvadó, ha nagy célokat akar elérni. Õ is csak szakaszokban lesz képes céljához közelebb jutni. Teljes erejét egy-egy szakasz pontosan határolt feladatára kell összpontosítania, mindaddig, amíg azt telj esen meg nem oldotta. Ha utunkat nem osztjuk fel ily módon egyes szakaszokra, és nem igyekszünk e szakaszokat teljes erõnkkel egyenként leküzdeni, sohasem fogunk célhoz jutni, mert vagy megakadunk útközben, vagy pedig eltévesztjük az irányt. A cél lassú és céltudatos elérése a legnagyobb erõfeszítést követeli meg.
Így minden propagandisztikus segédeszköz igénybevételével a szifilisz leküzdésének kérdését, mint a nemzet fõ feladatát kellett volna beállítani, és nem csak egyik feladataként. A szifilisz okozta károkat mint a legborzasztóbb szerencsétlenséget minden segédeszköz igénybevételével, teljes nagyságában kellett volna az emberek elé tárni, míg az egész nemzet arra a meggyõzõdésre jutott volna, hogy e kérdés megoldásától függ jövõje vagy pusztulása.
Csak ilyen ha kell, évekig tartó elõkészület ébresztheti fel annyira az egész nép figyelmét és ezzel kapcsolatosan elhatározását is, hogy nehéz és nagy áldozatokat követelõ intézkedésekhez lehessen folyamodni anélkül, hogy tartani kellene attól: a nép félreérti ezeket vagy cserbenhagyja vezetõit.
E pestis leküzdése nagy áldozatokat és nehéz munkát követel.
A szifilisz elleni harc a prostitúció, az elõítéletek, a régi szokások és nem kevésbé bizonyos körök álszemérme elleni harcot teszi szükségessé.
E tünetek elleni küzdelem erkölcsi jogosultságának elsõ elõfeltétele a jövõ generáció korai házasodásának lehetõvé tétele. A késõi házasság ma már magában rejti e veszedelem csíráját, márpedig ez, bárhogy csûrjük-csavarjuk is a dolgot, az emberiség szégyene marad. Nemigen illik ama lényhez, amely különben “szerényen” Isten képmásának szereti nevezni magát.
A prostitúció az emberiség gyalázata, morális elõadásokkal és áhítatos akarással azonban meg nem szüntethetõ, hanem meggátlása és végleges megszüntetése számtalan ok elhárításától függ. Az elsõ lépés ez úton az emberi természetnek megfelelõ korai házasodás lehetõvé tétele, különösen a férfiak számára, mert hiszen a nõ e tekintetben amúgy is csak passzív fél.
Hogy e tekintetben mennyire tévútra került és meg nem értõ az emberiség nagy része, azt bizonyítja, hogy az ún. “jobb” társadalombeli anyák azt állítják: hálásak lennének, ha leányuk számára olyan férjet találnának, “akinek már letörték a szarvait”. Mivel az ilyen férfiakban kevésbé szenvedünk hiányt, mint a másik fajtában, a szegény leányzó szerencsésen talál majd egy ilyen tört szarvú “Siegfried”-et, és a gyermekek eme házasság méltó produktumai lesznek. Ha elgondoljuk, hogy ráadásul még a nemzést is a lehetõ legmesszemenõbb mértékben korlátozzuk és ezzel a természetes kiválasztást is megakadályozzuk mert hiszen minden, bármennyire is nyomorék lényt fenn kell tartanunk , akkor joggal tehetjük fel a kérdést, hogy végtére is mi a célja ennek az intézménynek, és miért is létezik egyáltalán? Vajon nem ugyanaz akkor, mint a prostitúció? Vajon az utódokkal szembeni kötelességérzet játszik még egyáltalán valami szerepet? Vajon tudjuk, hogy milyen átkot zúdítunk a legfõbb természeti törvény és a természettel szembeni legfõbb kötelességünk megszegésével fiainkra és utódainkra?
Ily módon fajulnak el és így mennek lassan tönkre a kultúrnépek.
Maga a házasság sem lehet öncél, kell, hogy magasabb célnak: a törzs és a faj fenntartásának szolgálatában álljon. Kizárólag csak ez lehet értelme és feladata.
E feltételek mellett azonban csak akkor helyénvaló, ha e feladatának meg is felel. Már csak azért is helyes a korai házasodás, mert a fiatal házasokban még megtaláljuk azt az erõt, amely egyedül képes egészséges és ellenálló ivadékot világra hozni. Magától értetõdik, hogy a szociális elõfeltételek egész sorozata szükséges hozzá, amelyek nélkül a korai házasságra még csak gondolni sem lehet. Azt, hogy ezek mily fontosak, legjobban most kellene megértenünk, amikor az ún. “szociális” köztársaság még a lakáskérdést sem képes megoldani és ezzel sok házasságot egyszerûen meggátol. Ezzel a prostitúciót támogatja.
A családra és annak eltartására alig tekintõ jövedelemmegosztás lehetetlen volta szintén egyik oka annak, hogy igen sok korai házasság nem jöhet létre.
A prostitúciót tehát csak akkor lehet tényleg leküzdeni, ha a szociális viszonyok alapos változása lehetõvé teszi a mostaninál általában korábbi házasodást. Ez a legelsõ feltétele a kérdés megoldásának.
Másodsorban a nevelésnek és a fiatalság kiképzésének kell kiirtania a hibák egész sorozatát, melyekkel ma szinte egyáltalán nem törõdünk. Mindenekelõtt az elméleti tanítás és testedzés között kell bizonyos egyensúlyt teremtenünk. Amit ma gimnáziumnak nevezünk, az voltaképpen csak torzképe a görög ideálnak. Nevelésünknél teljesen megfeledkezünk arról, hogy egészséges lélek csak egészséges testben lakozhat. Különösen akkor bír ez a mondás föltétlen érvénnyel, ha a nép nagy tömegét vesszük szemügyre.
Volt idõ, amikor a háború elõtt Németországban ezzel egyáltalán nem törõdtünk. Vétkeztünk testünk ellen, és a “szellem” egyoldalú kiképzésével azt hittük, hogy biztosíthatjuk nemzetünk nagyságát. Ez a tévedés hamarabb megbosszulta magát, semmint hittük volna. Nem véletlen, hogy a bolsevista hullám sehol sem talált jobb talajra, mint ott, ahol az éhség és fogyatékos táplálkozás következtében degenerált néptömeg lakott: Közép-Németországban, Szászországban és a Ruhrvidéken. Itt még az ún. intelligencia is alig fejtett ki ellenállást e zsidó métellyel szemben, azért, mert testileg az intelligencia maga is nem annyira az éhség, mint inkább az egyoldalú nevelés folytán teljesen elfajult. Magasabb osztályaink kizárólagosan szellemi irányú mûvelõdése ezeket az osztályokat tehetetlenné teszi olyankor, amikor nem a szellem, hanem az ököl hozza meg a döntést, mert arra sem képesek, hogy fenntartsák, még kevésbé pedig, hogy érvényre juttassak önmagukat. A személyes gyávaság fõ oka gyakran a testi gyengeségben kereshetõ.
A serdülõkorban a tisztán szellemi tanítás túlságos hangsúlyozása és a test edzésének elhanyagolása támogatják a szexuális képzetek keletkezését A sport és torna révén megedzett ifjú kevésbé érzi szükségét az érzéki kielégülésnek, mint a szellemi táplálékkal teletömött könyvmoly. A helyes nevelésnek számolnia kell ezzel. Nem szabad megfeledkeznie arról, hogy az egészséges fiatalember mást vár az asszonytól, mint az idõ elõtt elzüllött kéjenc.
Az egész nevelésnek arra kell tehát irányulnia, hogy az ifjú szabad idejét testének edzésére fordítsa. Nincsen joga e korban a tétlen lézengésre és az utcák és mozgóképszínházak biztonságának veszélyeztetésére, hanem napi munkájának végeztével fiatal testét edzetté és szívóssá kell tennie, nehogy az életben késõbb elpuhultak bizonyuljon. Ez a feladata az ifjúság nevelésének, nem pedig, hogy kizárólagosan az ún. bölcsességet tömje tanítványainak fejébe. Végleg le kell számolnia azzal az elvvel, hogy a test nevelésérõl mindenkinek magának kell gondoskodnia. Az embernek nincs szabadságában utódai és ezzel egyúttal fajtája rovására vétkezni.
A test nevelésével egyidejûleg fel kell venni a harcot a szellemi mérgek ellen is. Manapság egész életünk tömve van szexuális képzetekkel és ingerekkel. Vegyük csak szemügyre a mozgóképszínházak, varieték és színházak mûsorát. Nem tagadhatjuk, hogy mindez semmi esetre sem az ifjúságnak való táplálék. A kirakatok és hirdetések a legocsmányabb eszközökkel igyekeznek magukra vonni a tömeg figyelmét. Aki képes magát az ifjúság lelkületébe beleélni, az tisztában van azzal, hogy ez különösen az ifjúság számára jelent súlyos károkat. E fülledt, érzéki levegõ már abban a korban felizgatja az ifjú képzeletét, amikor még semmi szín alatt sem lenne szabad az effajta dolgokhoz értenie. Az ilyen nevelés eredményét nem éppen örvendetes módon tanulmányozhatjuk a mai ifjúságon, amely legtöbbnyire korán érett és ennélfogva korán öregszik. A bíróság tárgyalótermeibõl néha olyan esetek kerülnek nyilvánosságra, amelyek borzalmas betekintést engednek a 1415 éves gyermekek lelki életébe. Vajon csoda-e, ha a szifilisz gyakran már e zsenge korúak soraiból is szedi áldozatait? Vajon nem gyalázat, hogy oly sok testileg gyenge, lelkileg pedig romlott fiatalembert nagyvárosi kéjnõ avat be a házasélet titkaiba?
Ha le akarjuk küzdeni a prostitúciót, akkor elsõsorban a szellemi elõfeltételek megszüntetésén kell fáradoznunk. Nagyvárosi kultúránk erkölcsi fertõzöttségének szennyét kell könyörtelenül kitakarítanunk, anélkül, hogy a nyomában reánk zúduló lárma és ordítás megingatna bennünket. Ha nem ragadjuk ki az ifjúságot mai környezetének fertõjébõl, akkor elõbb-utóbb meg kell fulladnia benne. Aki mindezt nem akarja látni, az támogatja a prostitúciót, és az õ bûne jövõnk és a serdülõ nemzedék veszélyeztetése. Kultúránk e megtisztítása majdnem minden téren szükséges; a színház, a mûvészet, az irodalom, a mozi, a sajtó, a reklám, a kirakatok mind megtisztítandók korhadó világunk e megnyilvánulásaitól, és egy erkölcsös állam és kultúreszme szolgálatába állítandók. Nyilvános életünket meg kell szabadítani nemcsak a modem erotika füllesztõ parfümjétõl, hanem a férfihoz nem illõ álszeméremtõl is. Ebbeli cselekvésünket vezérelje az a tudat, hogy népünk testi és lelki épségének megóvásáról van szó. A személyes szabadság jogának fajfenntartási kötelességünkkel szemben háttérbe kell szorulnia.
Az orvosi tudomány küzdelmének a szifilisz járványa ellen csak akkor lehet kilátása némi sikerre, ha ennek a kötelességünknek minden téren eleget teszünk. Itt nem lehet szó félszeg kísérletezésrõl, hanem súlyos és életbe vágó intézkedésre van szükség. Tarthatatlan az az állapot, hogy gyógyíthatatlan betegek a többi, egészséges embert lépten-nyomon megfertõzhessék annak a humanitásnak az érve alatt, amely száz más embert tönkretesz, csak azért, mert nem akarja az egyes embert megbántani. Az a követelés, hogy tiltsák meg fertõzött embereknek fertõzött utódok nemzését, a józan emberi ész követelménye és tervszerû kivitele az emberiség leghumánusabb tettét jelentené. Sok millió szerencsétlen embert megóvna a meg nem érdemelt szenvedéstõl, és így hozzájárulna az általános egészségügyi színvonal emeléséhez. Az ezirányú határozott fellépés gátat fog vetni a nemi betegségek elterjedésének. A gyógyíthatatlan betegek könyörtelen elkülönítése szükségessé válik, bár ez a betegség szerencsétlen áldozata számára barbár intézkedés, a jelen és jövõ emberiség számára azonban áldás. Egy évszázad múló fájdalma évezredeket menthet meg a szenvedéstõl.
A szifilisz és terjesztõje, a prostitúció elleni küzdelem az emberiség fõ feladatai közé tartozik, fõleg azért, mert nem egyes kérdések megoldásáról, hanem a káros befolyások egész sorozatának kiküszöbölésérõl van szó. A testi betegség itt csak következménye az erkölcsi, szociális és faji ösztön megbetegedésének.
Ha ezt a küzdelmet kényelmi szempontból vagy gyávaságból nem vállaljuk, mi lesz akkor a népekbõl ötszáz év múlva? Csak ritkán találnánk Isten képmására anélkül, hogy az ne lenne kihívás a Mindenható ellen.
Fel kell tennünk a kérdést: hogyan próbálták a régi Németországban ezt a kórt leküzdeni? Ha ezt komoly vizsgálat tárgyává tesszük, úgy igen szomorú eredményre jutunk. A kormánykörök felismerték ugyan a betegség rettenetes pusztítását, noha következményeivel nem voltak teljesen tisztában. Hatásos reformok helyett inkább nyomorúságos segédeszközökhöz folyamodtak. Egyet-mást megpróbáltak ugyan; a betegség leküzdésében azonban teljesen csõdöt mondtak. Mivel következményeit nem látták teljesen tisztán, a betegség tulajdonképpeni okával mit sem törõdtek. A prostituált nõket orvosi vizsgálat és felügyelet alá helyezték, amennyire ez lehetséges volt, és ha betegséget állapítottak meg náluk, akkor kórházba dugták õket, ahonnan azonban látszólagos gyógyulásuk után újra rászabadítottak õket az emberiségre.
Bevezették ugyan az ún. “védelmi paragrafust”, amely szerint a nem teljesen egészséges vagy nem teljesen gyógyult egyénnek büntetés terhe alatt kerülnie kell a nemi érintkezést. Ez az intézkedés alapjában véve helyes, gyakorlati keresztülvitelében azonban teljesen csõdöt mondott. Elõször is a nõ már nevelésénél fogva sem lesz képes, ha ilyenfajta szerencsétlenség érte, egészségének megrablója elleni pörben gyakran kínos kísérõ körülmények között a bírói tárgyalóterembe hurcoltatni magát. Ez neki vajmi keveset használ, mert amúgy is õ a szenvedõ fél, mivel környezetének megvetése inkább õt fogja érni, mint a férfit. Képzeljük el a helyzetét, ha betegségét saját férjétõl szerezte. Jelentse fel saját férjét, vagy mitévõ legyen?
A férfinél még hozzájárul az a tény is, hogy igen gyakran alkohol bõséges élvezete után vetõdik e pestis útjába, mivel ebben az állapotban legkevésbé sem képes “tündérének” milyenségét megítélni. Az amúgy is beteg nõ ezt igen jól tudja, és éppen ezért különös elõszeretettel horgászik az ily állapotban lévõ férfiakra. Ennek azonban az a vége, hogy a kellemetlenül meglepett egyén még megerõltetéssel sem lesz képes visszaemlékezni kellemetlen meglepetésének okozójára. Ez nem is csoda oly nagy városban, mint pl. Berlin vagy München. Emellett igen gyakran vidéki látogatókról van szó, kik a nagyváros varázsával amúgy is tanácstalanul állnak szemben.
Ki tudja azonban végeredményben, vajon beteg vagy egészségese? Vajon nem fordul elõ, hogy egy látszólag egészséges ember újra visszaesik betegségébe, és ez állapotban rengeteg nyomorúság okozója anélkül, hogy sejtelme volna róla?
Ezek szerint tehát a fertõzés elleni törvényes büntetéssel való védekezésnek sincs gyakorlati eredménye. Ugyanígy áll a dolog a prostituáltak ellenõrzésével is. Végül maga a gyógyítási módszer is bizonytalan és kétes hatású még ma is. Tény az, hogy a járvány minden intézkedés ellenére is mindinkább terjed. Ez igazolja legjobban az eddigi módszer hiábavalóságát.
Mindaz, ami ezen kívül történt, éppoly elégtelen, mint nevetséges volt. A nép lelki prostitúcióját nem akadályozták meg, ennek meggátlására egyáltalán semmit sem tettek.
Aki azonban mindezt hajlandó félvállról venni, az tanulmányozza egyszer a pestis elterjedésére vonatkozó statisztikai adatokat. Hasonlítsa össze az utolsó száz év alatti növekedést, képzelje el továbbfejlõdését és akkor a szamár együgyûségével kell bírnia, ha nem fut végig hátán a borzadály.
Az a gyöngeség és félszegség, amellyel a régi Németországban e rettenetes jelenséget kezelték, már maga is látható jele a nép hanyatlásának. Ha egy népbõl hiányzik az erõ, hogy saját egészségéért küzdjön, akkor megszûnt létjogosultsága a küzdelem e világában. Ehhez a világhoz csak az erõsnek van joga, nem pedig a gyengének.
A régi birodalom látható hanyatlási tüneteinek egyike volt az általános kultúrszint csökkenése. E helyen itt kultúra alatt nem azt értem, amit ma a civilizáció szóval fejezünk ki. Az utóbbi, ellenkezõleg inkább ellensége a lelkek és az élet valódi nagyságának.
Már a múlt század vége felé olyan elem tolakodott mûvészetünkbe, amely mindaddig teljesen ismeretlen és idegen volt. Azelõtt is voltak ugyan irodalmi eltévelyedések, de ezek inkább mûvészi kisiklások voltak, amelyeknek az utókor legalább némi történelmi értéket tulajdoníthatott. De aligha találunk mûvészi terméket, amely többé nem mûvészinek, hanem szellemtelenségig menõ mûvészi elfajulásnak nevezhetõ. Utóbbiakban jelentkezett kulturális téren a késõbb egyre világosabban látható politikai összeomlás.
A mûvészet bolsevizmusa a bolsevizmus egyetlen lehetséges kulturális életformája és szellemi megnyilvánulása.
Aki ezt különösnek találja, annak csak közelebbrõl meg kell vizsgálnia a “szerencsésen” bolsevizált államok mûvészetét. Rémülettel csodálhatja meg ott az õrült és lezüllött emberek beteges kinövéseit, amelyeket a kubizmus vagy dadaizmus neve alatt évszázadunk eleje óta volt alkalmunk mint hivatalos állami mûvészetet megismerni. A rövid életû Bajor Tanácsköztársaság uralmának idején érvényre jutott ez a mûvészet. Már itt is láthattuk, mennyire magukon viselték a hivatalos plakátok, propagandisztikus rajzok és újságok nemcsak a politikai, hanem kulturális hanyatlás bélyegét.
Amilyen kevéssé lett volna elképzelhetõ hatvan évvel ezelõtt a jelenlegi méretû politikai összeomlás, éppoly lehetetlennek látszott volna ez kulturális téren abban mértékben, amilyenben azt 1900 óta a futurista és kubista ábrázolásmódban észlelhetjük. Hatvan évvel ezelõtt az ún. dadaista “élmények” kiállítása egyszerûen lehetetlen volt, és a rendezõk a bolondok házába kerültek volna. Manapság azonban mûvészi egyletek elnöki székében ülnek. Ez a ragály akkoriban nem kerekedhetett felül, mert sem a közvélemény, sem az állam nem tûrte volna meg. A kormány dolga meggátolni, hogy a népet a szellemi õrültség karjaiba ûzzék. Pedig egy szép napon s lesz a vége ennek a fejlõdésnek. Mihelyt ugyanis ez a mûvészet megfelel az általános felfogásnak, az emberiség súlyos válságon megy keresztül. Ennek folytán kezdetét veszi az emberi agy visszafejlõdése, amelynek végét pedig aligha tudjuk elképzelni.
Amikor kultúréletünknek az utolsó huszonöt év folyamán történt fejlõdését ebbõl a szempontból vizsgáljuk, rémülettel állapíthatjuk meg annak rohamos visszafejlõdését. Mindenütt csírákra találunk, amelyek kultúránkat elõbb-utóbb tönkre kell hogy tegyék. Bennük is ráismerhetünk lassan rothadó világunk hanyatlására. Jaj azoknak a népeknek, amelyek nem képesek többé ezt a betegséget leküzdeni.
Effajta betegségeket Németországban a mûvészetek majdnem minden terén észlelhetünk. Úgy látszott, mintha a fejlõdés túllépte volna már tetõpontját és lassan, s biztosan hanyatlanék. A színház színvonala szemmelláthatólag süllyedt és már-már megszûnt kultúrtényezõként szerepelni, csupán az udvari színházak védekeztek lég a mûvészet prostituálása ellen. Az utóbbiaktól és még egynéhány kivételtõl eltekintve a színpadi mûsorok olyanok voltak, hogy a nemzet érdeke szempontjából jobb lett volna azokat elkerülni. A bensõ hanyatlás szomorú jele volt az, hogy az ifjúságot többé egyáltalán nem lehetett színházba küldeni, és ezt a panoptikumok mintájára szemérmetlen nyíltsággal hirdették a plakátok: “Az ifjúságnak tilos a belépés”.
Ily elõvigyázattal kellett eljárni a színházak terén, amelyek pedig elsõsorban az ifjúság mûvelõdésének, nem pedig az öreg és fásult korosztályok szórakozásának eszközeinek kellene lenniük. Vajon mit szóltak volna a múlt nagy drámaírói e tilalomhoz, különösen pedig azokhoz az okokhoz, amelyek e tilalmat szükségessé tették? Mennyire tiltakozott volna Schiller, és mily szörnyûséggel fordult volna el tõle!
Hiszen mit is jelent Schiller, Goethe vagy Shakespeare az újabb kori német költészet “héroszaival” szemben! Õk csak elcsépelt, sõt túlhaladott jelenségek. Mert éppen az jellemzi e kort, hogy nemcsak kizárólag ocsmány szennyet termel, hanem ráadásul még bepiszkol mindent, ami a múltban tényleg nagy és magasztos volt. Ezt jelenséget ilyen idõkben meg lehet figyelni. Minél ocsmányabbak és nyomorultabbak egy kornak és embereinek szellemi termékei, annál inkább gyûlölik a fennkölt és dicsõ múltnak tanait A legszívesebben kiirtanák ilyen idõkben az emberekbõl a múlt emlékeit, hogy így kikapcsolják az összehasonlítás lehetõségét, s saját torzszüleményük mûvészetnek látsszon. Azért minél silányabb és nyomorultabb egy új rendszer, annál inkább igyekszik kitörölni minden múltra emlékeztetõ nyomot. Ezzel szemben a tényleg értékes új rendszer az elõzõ nemzedékek értékes vívmányainak szívesen hasznát veszi, sõt gyakran az új rendszer az, amely azokat tényleg érvényre is juttatja. Nem kell attól félnie, hogy a múlt elhalványítja fényét, hiszen maga is olyan értékekkel gyarapítja az emberi kultúra kincsesházát, hogy azok teljes méltánylására ébren kell tartania a múlt teljesítményeinek emlékét. Ezáltal éppen az új kultúrteljesítmény kellõ értékelését biztosítja. Aki a világot semminemû értékkel nem képes gyarapítani, és csak mutatni igyekszik, mintha Isten tudja, mi-minden adnivalója volna, csak az fogja gyûlölni a múlt tényleges termékeit és legszívesebben letagadja, vagy elpusztítja azokat.
Ez nemcsak az általános kultúra terén mutatkozó újdonságokra vonatkozik, hanem a politikára is. Az új mozgalmak forradalmárai annál inkább gyûlölik a régi államrendszereket, minél silányabbak õk maguk. Itt is látható, mennyire szívén fekszik saját értékének emelése, azáltal, hogy vak gyûlölettel kárhoztatja mindazokat a magasabb javakat, amelyeket a múlt alkotott. Ebert pl. csak feltételes csodálatban fog részesülni mindaddig, míg Nagy Frigyes emléke él a népben. Sanssouci hõse kb. éppen úgy viszonylik a volt brémai kocsmároshoz, mint a nap a holdhoz: a hold csak akkor világít, ha a nap megszûnt fényleni. Érthetõ tehát, hogy miért gyûlölik az emberiség újholdjai az állócsillagokat. A politikai élet törpéi, ha a sors véletlenül kezükre játssza a hatalmat, nemcsak hogy nem szûnnek meg mocskolni a múltat, hanem arra törekszenek, hogy magukat az általános bírálat alól is kivonjak. Az új német köztársaságban kirívó példája ennek a köztársaság védelmérõl szóló törvény. Ha tehát valamely új eszme, tan, új világnézet vagy akár politikai vagy gazdasági mozgalom megpróbálja tagadni a múltat s annak rossz vagy értéktelen voltát akarja bizonyítani, elég okunk van arra, hogy fölötte bizalmatlanok és óvatosak legyünk. Ennek a gyûlöletnek az oka legtöbbnyire saját silányságunk, sõt mi több, a bennünk élõ rosszakarat. Az emberiséget megújító, valóban áldásos mozgalom mindig ott fogja elkezdeni építõ munkáját, ahol az utolsó szilárd alapnak vége van. Nem szégyen, ha hasznát veszi a múltban már bevált igazságoknak, hiszen az emberi kultúra és az ember maga is összefüggõ hosszú fejlõdésnek az eredménye, amelyhez minden egyes nemzedék hozzájárul munkájával. Nem az tehát a forradalom célja és értelme, hogy a múlt egész épületét romba döntse, hanem az, hogy eltávolítsa a laza és otromba köveket, és folytassa az építõ munkát ott, ahol az alap egészséges.
Az emberiség haladásáról csak ebben az esetben lehet szó, máskülönben sohasem lábolna ki a világ a káoszból, hiszen minden nemzedéknek jogában állna, hogy megtagadja a múltat és így elpusztítsa saját munkájának elõfeltételeit, a múlt alkotásait.
Háború elõtti kultúránk állapotát nemcsak a mûvészi és az általános kultúraalkotó erõ teljes tehetetlensége, hanem a nagyobb múlt emlékét beszennyezni és megsemmisíteni igyekvõ gyûlölet is szomorúan jellemezte. A mûvészet, különösen pedig a színház és az irodalom terén a századfordulón legkevésbé sem igyekezett valami újat alkotói, mindenütt inkább csak a régi mestermûvek becsmérlése, gyarlóságuk és elvakultságuk bizonyítéka ötlik a szemünkbe. A jövõ apostolainak rossz szándékát legjobban az a törekvésük bizonyítja, amellyel a múltat a jelen szeme elõl elrejteni igyekeztek. Ebbõl fel kellett volna ismerni, hogy nem új, hamis vágányokon haladó kultúrfelfogásról, hanem kultúránk alapjainak szétrombolásáról, az egészséges mûvészi érzék ilyen módon való elferdítésérõl és egyben a politikai bolsevizmus elõkészítésérõl van szó. Ahogyan a Parthenon megtestesítõje Periklész korának, éppúgy jellemzõje a bolsevista jelennek a kubizmus bármelyik torzalkotása.
Ezzel kapcsolatban újra rá kell mutatnunk népünk ama részének szembeötlõ gyávaságára, amelynek mûveltségébõl és társadalmi állásából kifolyóan elsõsorban lett volna kötelessége állást foglalni a kultúrbotránnyal szemben. Annyira féltek a bolsevista mûvészet apostolaitól, akik mindenkire rátámadtak és maradi nyárspolgárnak bélyegezték azt, aki vonakodott bennük a teremtés komáját látni, hogy lemondtak minden komoly ellenállásról és beletörõdtek abba, ami számukra elkerülhetetlennek látszott. Valóságos félelem vett erõt rajtuk, ha arra gondoltak, hogy a félbolond gazemberek meg nem értéssel fogják vádolni õket, mintha bizony szégyen lenne meg nem érteni a szellemileg degenerált bolondok vagy agyafúrt gazemberek alkotásait. A kultúra e famulusainak sikerült badarságukat igen egyszerû módon Isten tudja mily fontos színben feltüntetni; minden érthetetlen és szemlátomást ostoba alkotásukat bámuló embertársaiknak egyszerûen “lelki élmény”-ként tüntették fel, és ezzel a legtöbb emberben eleve megfojtottak minden ellenvetést. Az ugyan kétségtelen, hogy “lelki élményeik”-et mutogatták, de kérdem én, vajon tûrhetõ-e, hogy a józan világ elé elmebetegek és gazemberek hallucinációját tálalják? Moritz Schwind és Arnold Böcklin mûvei szintén “belsõ élmények”, a különbség csak az, hogy ezek istenadta tehetséggel megáldott mûvészek élményei voltak!
E kérdéssel kapcsolatban azután alaposan tanulmányozni lehetett ún. intelligenciánk siralmas gyávaságát. Képtelen volt komoly ellenállást kifejteni az egészséges ösztön eme megmérgezése ellen, és nem törõdött azzal, hogy miként emészti meg a nép ezt a sok szemtelen badarságot. A mûvészet e kigúnyolásába beletörõdött, nehogy meg nem értéssel vádolják, úgyhogy végre maga sem volt képes a jó és a rossz között különbséget tenni. Mindezek a tünetek az eljövendõ nehéz idõk elõjelei voltak.
Kedvezõtlen jelek voltak a következõk is: Városaink a 19. században mindinkább elveszítették kultúraápoló jellegüket és egyre jobban pusztán lakótelepek színvonalára süllyedtek. Mai nagyvárosi proletariátusunk lakóhelyéhez való csekély mértékû ragaszkodása onnan ered, hogy az tényleg csak véletlen tartózkodási helye az egyes embernek és semmi egyéb. Ez egyrészt a szociális viszonyokból adódó gyakori lakásváltozással függ össze, másrészt oka ennek mai városaink általános kulturális jelentéktelensége és szegénysége.
A német városok száma a felszabadító háborúk idején még csekély, és nagyságuk is igen szerény volt. A kevés valóban nagyváros legtöbbje fejedelmi székhely volt, és mint ilyen, mindig bizonyos fokú kultúrértékkel és határozott mûvészi jelleggel is rendelkezett. Az a néhány, több mint ötvenezer lakosú város a mai hasonló népességû városokhoz viszonyítva tudományos és mûvészi kincsekben fölötte gazdag volt tehát. Amikor München hatvanezer lelket számlált, egyike volt a legelsõ német mûvészeti központoknak. Ma majdnem mindenik gyárváros elérte, sõt túl is lépte ezt a lélekszámot, anélkül azonban, hogy akár a legcsekélyebb valódi értéket is magáénak tudhatná. Ezek a városok nem egyebek bérkaszárnyák és ipari telepek tömegénél. Nem csoda tehát, hogy ilyen körülmények között nem fejlõdhet ki a lakosságban semminemû ragaszkodás lakóhelyéhez. Hogy is ragaszkodhatna valaki olyan városhoz, amely semmi egyebet nem nyújt neki, mint bármely másik város, amelynek nincs egyéni jellege, és amelyben kínosan elkerültek mindent, ami valahogyan mûvészetre vagy ehhez hasonlóra emlékeztetne.
Valódi nagyvárosaink pedig emellett lélekszámuk gyarapodásával mûkincsekben aránylag mind szegényebbek lettek. Mindinkább egyöntetûvé váltak és ugyanazt a képet nyújtják nagyobb méretben ugyan , mint a szegényes kis gyárvárosok. Nagyvárosaink kulturális tartalmának gyarapodása a közelmúltban jelentéktelen. Mindannyian a múlt dicsõségébõl és kincseibõl élnek. Távolítsuk csak el Münchenbõl mindazt, amit I. Lajos alkotott, és megdöbbenve állapíthatjuk meg, hogy mily csekély számú mûvészi alkotással gyarapodott azóta ez a város. Ugyanez mondható Berlinrõl és a többi nagyvárosról is.
Másképp volt ez az ókorban, amikor minden városnak megvolt a maga büszkeségét jelentõ jellegzetes emlékmûve. Nem a magánépületek adták meg az ókor városainak jellegét, hanem a nyilvános emlékmûvek, amelyek nem a pillanatnak, hanem az örökkévalóságnak készültek, amelyek nem az egyes ember gazdagságát, hanem a köz nagyságát és jelentõségét tükrözték. Így keletkeztek azok az emlékmûvek, amelyek az egyes polgárt számunkra szinte érthetetlen ragaszkodással fûzték városához; nem a magánemberek többé-kevésbé szegény házaira, hanem a díszes középületekre volt büszke.
Ha összehasonlítjuk az ókor középületeinek méreteit a velük egykorú magánépületekkel, akkor könnyen megértjük ama elv hangsúlyozásának magasztosságát, amely szerint a nyilvános emlékmûveket illeti meg az elsõség. Amit ma az antik világ romhalmazaiban, a régi oszlopcsoportokban csodálunk, nem hajdani üzleti paloták, hanem templomok és állami épületek maradványai, amelyek a közösség tulajdonát képezték. A késõ római kor pompájában sem az egyes polgárok villái és palotái, hanem az állam, tehát az egész római nép sajátját képezõ cirkuszok, templomok, fürdõk, vízvezetékek és bazilikák foglalták el az elsõ helyet.
Sõt a germán középkornak is ugyanez volt a vezérelve, noha egészen más volt mûvészi felfogása. Az eszme, amely az ókorban az Akropolisban vagy a Pantheonban jutott kifejezésre, itt a gótikus dómok alakját öltötte magára. Ezek a monumentális épületek óriások módjára uralkodtak a középkori város szerény magánházainak tömkelegén, és adták meg a város jellegét. Épp úgy, mint ma is, ezek a jellemzõi ezeknek a városoknak, noha mellettük mind magasabbra tornyosulnak már a bérházak. A dóm, a városháza, valamint a bástyatornyok a látható jelei annak a felfogásnak, amely végeredményben szintén az ókoréval azonos.
Mily siralmassá vált azonban ma a köz és magánépületek közötti viszony! Ha Berlint Róma sorsa érné, úgy az utódok a mai idõk hatalmas mûveiként néhány zsidó áruházat és néhány részvénytársaság szállodáit csodálhatnák meg, mint mai kultúránk jellegzetes emlékeit. Vegyük csak szemügyre egyszer, mily nagy az aránytalanság példának okáért Berlinben az állam és a nagytõke épületei között.
Már a középületekre fordított pénzösszeg is legtöbbnyire valóban nevetségesen csekély. Az állam nem teremt maradandó, hanem csak a pillanatnyi szükségnek megfelelõ épületeket, és építkezését nem állítja semmiféle magasabb eszme szolgálatába. A berlini királyi palota, építésének idején jelentõsebb mûemlék volt, mint az új Államkönyvtár a mai idõk keretében. Míg egyetlenegy hadihajó értéke kb. millió, addig a birodalom elsõ középületére: a parlamentre, amelyet maradandó alkotásnak szántak, alig engedélyezték ez összeg felét. Sõt amikor arra került a sor, hogy az épület belsõ kivitele felett döntsenek, a magas Ház az ellen szavazott, hogy erre a célra márványt használjanak, és megelégedett a gipszburkolattal; ez esetben ételesen tényleg igazuk volt a képviselõ uraknak: gipszfejek nem illenek a falak közé.
Így mai városainkban bizony hiányzik a népközösség kimagasló jelképe. Ez a várost kietlenné teszi, és nem csoda, hogy a mai nagyvárosi polgár városának sorsával szemben teljesen közömbös.
Ez szintén kultúránk hanyatlásának és az általános összeomlásnak a jele. Korunk belefulladt a kicsinyes célszerûségbe, jobban mondva a pénz szolgálatába. Nem csoda tehát, hogy egy ilyen istenség égisze alatt hõsiességnek semmi keresnivalója sincs. Korunk csak azt aratja, amit a múlt vetett.
Mindezek a hanyatlási tünetek végeredményben csak a határozottan körülírt és általánosan elismert világnézet hiányának következményei, valamint az ebbõl eredõ korunk nagy kérdéseivel szemben a bírálat és állásfoglalás tekintetében mutatkozó bizonytalanságnak és kapkodásnak. Ezért félszeg és ingatag minden már a neveléstõl kezdve, mindenki fél a felelõsségtõl, aminek azután az a vége, hogy mindenki gyáva módon tûri a felismert károkat is. A bódult humanizmus divattá vált, és milliók jövõjét áldozzák fel azzal, hogy tûrik a saját gyengeségük okozta károkat.
A vallási viszonyok háború elõtti állapota mutatja legjobban, hogy mennyire elharapódzott az általános ziláltság. A nép nagy része a vallás terén is már régen elvesztette az egységes és szilárd világnézeten alapuló meggyõzõdését. E téren az egyháztól hivatalosan elszakadt hívek kisebb szerepet játszanak, mint az éppen közömbös magatartásúak. Miközben a két vallásfelekezet Ázsiában és Afrikában a mohamedán vallás terjedéséhez viszonyítva csak igen szerény eredménnyel járó missziókat tart fenn, hogy tanai számára új híveket toborozzon, addig Európában sok millió igaz hívét veszíti el. Ezeknek a magatartása a vallási élettel szemben vagy teljesen semleges, vagy pedig a maguk útján haladnak. A következmény különösen erkölcsi szempontból nem a legelõnyösebb.
Jellemzõ az egyházi alaptételek ellen mind ádázabban dúló harc, pedig dogmák nélkül a vallás ezen a világon el sem képzelhetõ. A nép nagy tömege nem filozófusokból áll; márpedig éppen ezek számára a vallás leggyakrabban az erkölcsi világnézet egyetlen biztos alapja. A legkülönbözõbb pótelméletek egyike sem bizonyult olyan sikeresnek, hogy benne az eddigi vallási meggyõzõdés hasznos váltóját lehetett volna felismerni. Már pedig, ha a vallásos tan és hit tényleg megfogja a nép széles rétegeit, akkor e hit lényegének föltétlen tekintélye minden méltóság egyetlen alapja. Amit az életben az általános életstílust jelent amely nélkül bizonyára sok százezer magasabb rendû ember okosan és ésszerûen tudna élni, sok millió azonban nem , ugyanazt jelentik az államban az alaptörvények és a vallás én a dogmák. Ezek határozzák meg és öntik formába az ingatag és a végtelenségig magyarázható, tisztán szellemi eszmét; nélkülük sohasem alakulhatna ki a hit. Az eszme különben sohasem jelentene többet puszta metafizikai nézetnél vagy filozófiai felfogásnál. Éppen ezért a dogmák elleni harc sok tekintetben hasonlít az állam általános alaptörvényei ellen folytatott küzdelemhez. Az utóbbinak teljes állami anarchia a vége, míg az elõbbi értéktelen vallási nihilizmussá lesz.
A politikusnak nem szabad a vallást esetleges hibái, hanem sokkal inkább annak a meggondolásnak az alapján értékelnie, vajon talál-e nálánál tényleg jobbat, ami azt helyettesíthetné. Mindaddig, amíg ilyen nincs, õrültség és gazság volna azt kiirtani.
Ezekben a nem nagyon örvendetes vallási viszonyokban fõleg azok hibásak, akik a vallási képzeleteket tisztán világi dolgokkal terhelik túl, és így gyakran fölösleges összeütközésbe hozzak azt az ún. egzakt tudománnyal. A gyõzelmet, ha nehéz harcok árán is, majdnem mindig az utóbbi fogja aratni, a vallás pedig nagy kárt fog szenvedni mindazok szemében, akik nem képesek a tisztán külsõ formai tudás színvonala fölé emelkedni.
A vallási meggyõzõdésre mégis az a legkárosabb, ha a vallással politikai célok érdekében visszaélések történnek. A legnagyobb szigorral ostorozni kell azokat a nyomorult törtetõket, akik számára a vallás csak puszta eszköz és csak arra való, hogy politikai, jobban mondva üzleti céljaikat szolgálja. E szemtelen farizeusok rémítõ hangon kiabáljak a világba hitvallásukat, hadd hallja mindenki, de nem azért, hogy ha kell, meghaljanak érte, hanem csak azért, hogy annál jobban élhessenek. Megfelelõ értékû politikai sikerért elkótyavetyélik vallásuk egész idealizmusát; egynéhány parlamenti mandátumért szövetkeznek marxista ellenségeikkel, és nem törõdnek azzal, hogy azok milyen felekezethez tartoznak; egy miniszteri székért házasságot kötnének akár magával az ördöggel, ha azt tisztessége nem riasztaná vissza attól, hogy velük szövetkezzék.
Ha a háború elõtti Németországban a vallásos élet sokaknál kellemetlen mellékízt kapott, annak egyetlen oka, hogy egy ún. “keresztény” párt visszaélt a kereszténységgel, és egy bizonyos politikai párt nem riadt vissza attól a szemérmetlenségtõl, hogy magát a katolikus vallással azonosítsa.
E szemfényvesztés végzetes volt, mert néhány senkiházi részére parlamenti mandátumot hozott ugyan, az egyházra azonban szerfelett ártalmas volt.
Következményeit az egész nemzetnek meg kellett szenvednie, mivel a vallási élet ebbõl kifolyó meglazulása arra az idõre esett, amikor amúgy is minden inogni kezdett, és a hagyományos általános erkölcsi alapot az összeomlás veszélye fenyegette.
Népünk sorsába ez is rést vágott, noha mindaddig nem jelentett számunkra veszélyt, amíg nem voltunk kitéve különös megpróbáltatásoknak. De végzetessé vált, amikor a nemzet belsõ szilárdságát a nagy események vihara tette próbára.
A figyelmes szemlélõ politikai téren is oly káros befolyásokra bukkant, amelyek, hacsak belátható idõn belül nem történik javulás és változás, a birodalom bekövetkezõ hanyatlásának elõjeleiként kellett hogy számítsanak. Még a vaknak is látnia kellett, hogy mennyire céltalan volt a német bel- és külpolitika. A kompromisszumok sorozata látszott leginkább megfelelni annak a bismarcki felfogásnak, amely szerint “a politika a lehetõségek mûvészete”. Bismarck és a késõbbi német kancellárok között volt azonban egy kis különbség, amely az elõbbinek megengedte, hogy a politika tartalmáról ily módon ítéljen, ugyanez a felfogás azonban utódainak szájában egészen mást jelentett. Bismarck ezzel a mondásával csupán azt akarta bizonyítani, hogy minden lehetõséggel számolnunk kell, ha arról van szó, hogy egy kitûzött politikai célt elérjünk. Utódai azonban e kijelentésbõl arra következtettek, hogy többé egyáltalán nincs szükségük politikai gondolatokra vagy éppen célokra. A birodalom akkori vezetõinek politikai céljai tényleg nem is voltak, hiszen hiányzott ehhez határozott világnézetük szükséges szilárd alapja, valamint a politikai élet belsõ fejlõdésének ismerete.
Többen is voltak, akik a birodalmi politikának ezt a terv és ésszerûtlenségét ostorozták, felismerték belsõ gyengeségét és ürességét. Õk azonban sajnos nem vettek részt az aktív politikában. A hivatalos körök egy Chamberlain Houston Stewart felfogását annak idején éppoly kevéssé tették magukévá, akár csak ma. [1855 1927. Angol származású német író, az árja-germán világnézet lelkes harcosa. Túl buták voltak õk ahhoz, hogy önállóan gondolkozzanak, és túl beképzeltek, hogy másoktól tanuljanak. Örökérvényû igazság ez, mely Oxenstiernát, Gusztáv Adolf kancellárját a következõ felkiáltásra késztette: “A világot a bölcsességnek csak kis töredéke kormányozza”, amely töredékbõl egy miniszteri tanácsosra természetesen csak egy atomnyi jut. Mióta Németországból köztársaság lett, ez többé már nem igaz; a köztársaság védelmi törvénye éppen ezért meg is tiltotta, hogy ezt elhiggyük, vagy éppen megállapítsuk. Oxenstiernának szerencséje volt, hogy korábban élt, nem pedig a mi okos köztársaságunkban.
A tehetetlenség legfõbb indítóokát már a háború elõtt is sokan abban az intézményben láttak, amelyben a birodalom erejének kellett volna megtestesülnie: a parlamentben, a birodalmi gyûlésben. Gyávaság és felelõtlenség párosultak itt a legtökéletesebb módon.
Meggondolatlanság kell egyébként ahhoz az állításhoz amit pedig manapság igen gyakran lehet hallani , hogy a parlamentarizmus Németországban “a forradalom óta” csõdöt mondott. Ezzel igen könnyen azt a látszatot kelthetnénk, mintha a forradalom elõtt a helyzet más lett volna. Ez az intézmény a valóságban sohasem tud másképpen, mint pusztítva mûködni és így hatott már akkor is, amikor a legtöbben vakságukban semmit sem láttak, vagy nem akartak látni. Nagyrészt ennek iz intézménynek köszönhetõ Németország bukása, de nem a parlament érdeme, hogy a katasztrófa nem következett be már jóval elõbb. Ez ugyanis annak az ellenállásnak a javára írandó, amely már a háború elõtt is a német nemzet és birodalom e sírásója ellen irányult.
A káros pusztítások tömegébõl, amelyeknek közvetlenül vagy közvetve ez intézmény az oka, csak egyet akarok megemlíteni, mint amely leginkább megvilágítja minden idõk e legfelelõsségnélkülibb intézményének belsõ ürességét: a birodalom politikai vezetésének a parlament tevékenységére visszavezethetõ, és mind a bel, mind a külpolitikában észlelhetõ félszegségét és gyöngeségét, amely õ oka volt a politikai összeomlásnak.
Bárhová is nézünk, tökéletlen volt minden, ami valamiképpen a parlament lefolyásától függött.
Gyönge és félszeg volt a birodalom szövetségi politikája. Azáltal, hogy fenn akarta tartani a békét, mindinkább fokozta a háborús veszélyt.
Tökéletlen volt a lengyel politika. Izgatott, anélkül, hogy komolyan véghezvitt volna valamit. Nem volt következménye sem a németség gyõzelme, sem a lengyelekkel való kibékülés, hanem Oroszország ellenséges magatartása.
Tökéletlen volt az elzász-lotaringiai kérdés megoldása. Ahelyett, hogy erõs ököllel szétzúztak volna a francia hidra fejét és az elzásziaknak egyenjogúságot adtak volna, végeredményben egyiket sem tették. Ez nem is csoda, hiszen a legnagyobb pártok soraiban voltak a legnagyobb hazaárulók. (Így a Centrum párt soraiban Wetterl úr. )
Mindez még nem lett volna oly végzetes, ha az általános gyávaságnak nem esett volna áldozatul a hadsereg, amelynek lététõl az egész birodalom jövõje függött.
Amit az úgynevezett “német birodalmi gyûlés” itt vétett, az elegendõ ahhoz, hogy örök idõkre a német nép átka sújtsa. Nyomorúságos indokok vezérelték pártjaink galád vezetõit, hogy népünk létének fegyverét, valamint szabadságának és önállóságának egyetlen védelmi eszközét kilopják és kiüssék a kezébõl. Ha megnyílnának a flandriai csatamezõk sírjai, akkor feltámadnának a véres vádlók: a daliás német ifjak százezrei, akiket ezeknek a parlamenti gazembereknek lelkiismeretlenségébõl eredõ rossz kiképzésük kergetett a halál karjaiba.
Míg a zsidóság marxista és demokratikus sajtója világszerte szidta a német militarizmust és ily módon igyekezett Németországot befeketíteni, addig a marxista és demokratikus pártok megakadályoztak, hogy a népi erõ kellõ kiképzésben részesüljön. Pedig tisztában kellett volna lennünk azzal, hogy háború esetén amúgy is az egész népnek fegyvert kell majd ragadnia, tehát az ún. “népképviseletünk” eme jómadár reprezentánsainak aljassága folytán sok millió rosszul kiképzett katonát kergetnek majd az ellenség elé. Még ha e parlamenti társaság brutális lelkiismeretlenségének következményeitõl el is tekintünk, világos, hogy a kiképzett katonák hiánya háború esetén vereségünk okává válhatott. A világháború ezt rettenetesen be is igazolta.
Az, hogy a német nemzet szabadságáért és függetlenségéért folytatott harcát elveszítette, csak ama félszegségnek és gyengeségnek következménye, amelyet a háború elõtt a honvédelem terén tanúsítottunk.
Ha a szárazföldön túlságosan kevés újoncot képeztünk ki, ugyanezt a hibát követtük el a tengeren is, úgyhogy ezzel többé-kevésbé értéktelenné tettük nemzeti önfenntartásunk fegyvereit. Sajnos, tengeri haderõnk vezetõségére is átragadt a félszegség szelleme. Állandóan arra törekedtünk, hogy hadihajóink mindig valamivel kisebbek legyenek, mint a velük egykorú új angol hajók, márpedig ez éppenséggel nem nevezhetõ éleslátásnak vagy zsenialitásnak.
A régi Németország árnyoldalai sajátos módon csak akkor voltak szembetûnõk, ha a nemzet belsõ szilárdságának kellett miattuk szenvednie. A sajtó ilyenkor valósággal kikürtölte a világba a kellemetlen igazságot, míg a jót szemérmesen elhallgatta, sõt részben egyszerûen letagadta. Így járt el különösen akkor, ha a kérdés nyilvános megvitatása esetleg a helyzet javulását vonhatta volna maga után. Mindamellett a kormány illetékes köreinek halvány fogalmuk sem volt a nyilvános propaganda fontosságáról és értékérõl. Csak a zsidó tudta, hogy kitartó és céltudatos propagandával a közvélemény elõtt az eget pokollá és megfordítva, a legnyomorúságosabb tengõdést paradicsommá lehet varázsolni. Ezt hathatósan ki is használta. A német népnek, jobban mondva a kormánynak minderrõl halvány fogalma sem volt.
A legrettenetesebben ez a háborúban bosszulta meg magát.
A háború elõtti német közéletnek fent említett számtalan árnyoldalával szemben viszont sok jó oldala is volt. A tárgyilagos szemlélõ kénytelen megállapítani, hogy legtöbb hibánk más országokban és más népeknél is megvolt, sõt néhol még sokkal fokozottabb mértékben, míg sok jó tulajdonságunkkal más népek nem rendelkeztek.
Az erények élére többek között azt a tényt állíthatjuk, hogy Európa majdnem összes népei közül még mindig leginkább a mi népünk igyekezett megõrizni a gazdasági élet nemzeti jellegét, és sok árnyoldala ellenére a legkevésbé jutott a nemzetközi nagytõke ellenõrzése alá. Ez az elõny nagy veszélyt rejtett magában, és egyik oka volt késõbb a világháborúnak.
Mindezektõl eltekintve az egészséges erõforrások sorozatából három eszményt kell kiemelnünk, amelyek a maguk nemében mintaszerûek, sõt részben példásak voltak.
Az elsõ helyen az államformát kell megemlítenünk, és annak a modem Németországban való kialakulását.
Tekintsünk el egyes uralkodók személyétõl, akik emberek lévén szintén alá voltak vetve mindazoknak az emberi gyöngeségeknek, amelyek e világ gyermekeit léten-nyomon kísérik. Ha ez irányban nem volnánk elnézõek, akkor jelen viszonyaink felett méltán kétségbe kellene esnünk, mert mostani kormányaink mértékadó képviselõi szellemileg és erkölcsileg alig felelnek meg az elképzelhetõ legszerényebb követelményeknek is. Aki a német forradalom “értékét” ama személyiségek értékének és nagyságának mértéke szerint méri, akiket 1918. november óta a forradalom ajándékozott a német népnek, annak méltán szégyenpír lepi el arcát a jövõ ítélõszéke elõtt, ahol többé nem lehet majd betömni az emberek száját az államtekintélyt védõ törvényekkel. Az utókor megállapítja majd azt, amit mi mindnyájan már ma is látunk, hogy ti. új német vezetõink elméje és erényessége fordított arányban áll nagy szájukkal és bûneikkel.
Kétségtelen, hogy igen sokan, fõképp pedig a nép széles rétegei elhidegültek a monarchiától. Bátran kimondhatjuk, hogy ennek oka fõleg az volt, hogy az uralkodókat nem a legokosabb, különösen pedig nem a legõszintébb lelkû emberek vették örül. Sajnos, inkább kedvelték a hízelgõket, mint az õszinte, egyenes embert, úgyhogy inkább az elõbbiek voltak “tanácsadóik”. Nagy bajt jelentett ez akkor, amikor világ sok régi nézetét lényegesen megváltoztatta, és természetesen nem kímélte meg az udvarok õsi hagyományait sem.
Így pl. a századforduló idején az egyszerû embert nem töltötte el többé lelkes csodálat, ha egy hercegnõ egyenruhában végiglovagolt az arcvonal elõtt. Úgy látszik, senkinek sem volt fogalma arról, hogy az ilyen díszfelvonulásoknak a nép szemében milyen hatása volt, különben sohasem került volna sor az effajta rosszul sikerült jelenetekre. A magasabb körök nem mindig teljesen õszinte emberbaráti szeretete is inkább ellenszenvet, mint rokonszenvet keltett. Ha pl. X hercegnõ a népkonyhában kóstolót kegyeskedett feltálaltatni magának, régebben ez talán tûrhetõ benyomást keltett volna, de ebben az idõben azonban már éppen az ellenkezõjét érte el. Föltételezhetõ volt: õfelségének halvány sejtelme sem volt arról, hogy látogatására való tekintettel az étel kissé más volt, mint különben de elég volt, hogy az emberek ezt tudták.
Ily módon az esetleges jószándék nevetséges, sõt szinte sértõ hatást keltett. Az uralkodó közmondásos mértékletességének ecsetelése, korai felkelése és a késõ éjszakába nyúló robotolása igen kétes nyilatkozatokra adott alkalmat. Senki sem volt kíváncsi arra, hogy az uralkodó mit eszik, senki sem irigyelte tõle dús ebédjét, senki sem tagadta volna meg tõle a szükséges éjjeli nyugalmat; a nép meg volt elégedve, ha emberi jellemével elõdeinek és a nemzetnek becsületére vált, és eleget tett uralkodói kötelességének. A mesék keveset használtak, de annál többet ártottak.
Mindez alapjában véve nem lett volna olyan fontos. Aggasztóbb volt, hogy a nép nagy része meg volt gyõzõdve róla, hogy mivel felülrõl kormányozzák õt, az egyénnek semmivel sem kell törõdnie. Rendjén is volt így a dolog mindaddig, amíg a kormány tényleg jó volt, vagy legalábbis jót akart. Mihelyt azonban a jóakaratú kormány helyébe új, kevésbé megbízható kormány került, az ernyedt alávetettség és a gyerekes hiszékenység nagyobb veszedelemmé vált, semmint gondolhatjuk. Mindeme gyöngeségekkel szemben azonban elvitathatatlan értékek állottak. Mindenekelõtt az állam vezetésének a monarchisztikus államformában gyökerezõ állandósága és az állami állásoknak a nagyravágyó politikusok spekulációjának körébõl való kivonása. Ilyen volt továbbá a monarchisztikus intézmény tekintélye, valamint a hivatalnoki osztálynak, különösen pedig a hadseregnek távoltartása a pártpolitikától. Ehhez járult még az a körülmény, hogy az államfõ az uralkodó személyében a felelõsség személyes megtestesítése és mintaképeként szerepelt, amely felelõsséget egy uralkodónak komolyabban kell vennie, mint a véletlen folytán összecsõdült parlamenti többségnek. A német közigazgatás közmondásos tisztasága elsõsorban ennek a körülménynek volt tulajdonítható. Végül ne feledjük el, hogy a monarchia kulturális értéke a német nép számára nagy volt, és ez a körülmény kiegyensúlyozta hátrányait. A német fejedelmi székhelyek mindig menedékhelyei voltak a mai materialista idõkben amúgy is kiveszõfélben levõ mûvészi szellemnek. Példátlan volt az, amit a német fejedelmek éppen a 19. század folyamán tettek a mûvészet és tudomány érdekében. Napjainkat semmi esetre sem lehet ezzel összehasonlítani.
Népünk legértékesebb tényezõje a kezdõdõ és lassan mind tovább harapódzó bomlás idején kétségtelenül a hadsereg volt. Ez képezte a nemzet leghatalmasabb iskoláját, és nem véletlen, hogy ellenségeink gyûlölete fõként nemzeti önállóságunk és szabadságunk e fõ támasza ellen irányult. E páratlan intézményt legjobban az a tény jellemzi, hogy minden hitvány gazember rágalmazta, gyûlölte, de egyúttal félt is tõle. Az a körülmény, hogy a versaillesi nemzetközi népzsarolók dühe elsõsorban a hadsereget érte, eléggé bizonyítja, hogy hivatva volt népünk szabadságát a nemzetközi tõzsde hatalma ellen megvédeni. Anélkül a versaillesi békeszerzõdés végcélja már régóta beteljesedett volna népünkön. Egy szóban foglalható össze mindaz, amit a nép a hadseregnek köszönhet: mindent.
A hadsereg az embereket feltétlen felelõsségérzetre nevelte akkor, amikor ezt a tulajdonságot általában már alig ismerték, és napirenden volt a felelõtlenség. A hadsereg fejlesztette a személyes bátorságot, amikor a gyávaság mind pusztítóbb betegséggé vált és az áldozatkészséget szinte butaságnak tekintették. Egyedül csak az volt az okos, aki önös érdekét legjobban tudta megvédeni és elõmozdítani. Ezzel szemben a hadsereg iskolája arra tanította a nemzetet, hogy üdvösségét ne a négerekkel, kínaiakkal, franciákkal és angolokkal való nemzetközi barátság hazug frázisaiban, hanem saját erejében és az összetartásban keresse.
Határozottságra nevelte az embereket, amikor az életben cselekvésüket már habozás és kétkedés irányította. Reá várt a nagyszerû feladat, hogy fenntartsa az ; lvet, amely szerint a parancs jobb, mint a fejetlenség, akkor, amikor a mindent jobban tudni akarók véleménye volt mértékadó. Ez az elv már magában is bizonyos robusztus egészségre vall, mely régóta kiveszett volna életünkbõl, ha a hadsereg és nevelõereje nem gondoskodott volna arról, hogy ezt az õserõt megújítsa bennünk. Hiszen csak jelenlegi kormányunk rettenetes határozatlanságát kell néznünk. Nem képes magát elhatározni arra, hogy cselekedjen, kivéve ha arról van szó, hogy egy újabb, népünk kizsákmányolását szentesítõ diktátumot írjon alá. Ilyen esetben természetesen nem vállal semminemû felelõsséget és az udvari gyorsírók sebességével aláír mindent, amit elébe kegyeskednek tenni. Ebben az esetben könnyû határoznia, mert diktálják neki.
A hadsereg idealizmusra, a hazával és egykori nagyságával szembeni odaadásra nevelt, mialatt az életben az önzés és az anyagiasság kerekedett felül. Egységesen nevelte a nemzetet és nem ismert osztálykülönbséget; egyetlen hibája talán az egy évi önkéntes szolgálat intézménye volt. Azért volt ez hibás, mert ennek révén :árt szenvedett a feltétlen egyenlõség elve, és a magasabb mûveltségû egyént általános környezetének keretébõl kiemelte. Ennek éppen az ellenkezõje lett volna elõnyösebb. Magasabb osztályainknak amúgy is oly nagy alamuszisága a saját népünkkel szembeni elidegenedése ellen a hadsereg jó hatással lehetett volna, ha az ún. intelligencia elkülönülését legalább saját soraiban elkerülte volna. Nagy hiba volt, hogy ezt elmulasztotta. De vajon létezik-e földünkön egyáltalán intézmény, mely mentes lenne minden hibától? A hadsereg elõnyei amúgy is annyira túlsúlyban voltak, hogy néhány hibája semmi esetre sem érte el az emberi tökéletlenség átlagát.
A régi birodalom hadseregének legnagyobb érdeme azonban az, hogy a tömeg általános uralkodásának az idején az egyént a tömeg fölé helyezte. A hadsereg fenntartotta az egyéniségbe vetett hitet a puszta szám imádásának zsidó és demokratikus gondolatával szemben. Így nevelte az embereket azokká, akikre az új kornak legnagyobb szüksége volt: férfiakká. Az általános elpuhultság és elnõiesedés fertõjében a hadsereg évenként háromszázötvenezer, erõtõl duzzadó fiatalembert nevelt fel, akik kétéves kiképzésük folyamán levetették ifjúi puhaságukat és testüket szilárddá edzették. A fiatalember ezalatt a két év alatt elõször megtanult engedelmeskedni, és csak azután tanulta meg a parancsolást. Már járásán rá lehetett ismerni kiszolgált katonára.
Ez volt a német nemzet legfontosabb iskolája. Nem hiába irányult elsõsorban azok gyûlölete rá, akik irigységbõl és kapzsiságból azt kívántak, hogy a birodalom tehetetlen, a polgárság pedig védtelen legyen. Amit sok német ember vakságában vagy készakarva nem akart látni, azt felismerte a külföld: a hadsereg volt a nemzet szabadságának és a polgárok biztonságának leghatalmasabb oszlopa.
Az államformához és a hadsereghez, mint harmadik szövetséges, a régi birodalom hivatalnoki kara járult.
Németország volt a világ legjobban szervezett és igazgatott állama. A német állami hivatalnokra könnyen ráfoghatták, hogy bürokrata, a helyzet azonban más államokban sem volt jobb, sõt gyakran még sokkal rosszabb. A többi államban azonban többé-kevésbé hiányzott a hivatalnoki osztály feltétlen szolidsága és az egyes hivatalnokoknak megvesztegetést nem ismerõ becsületessége. Jobb, ha a hivatalnok kissé nehézkes, de becsületes és hû, mintha felvilágosult és modern, de gyönge jellemû ami ma gyakori , tudatlan és semmittevõ. Ha azt állítják manapság, hogy a háború elõtti német közigazgatás bürokratikus szempontból ugyan megfelelõ, de üzleti szempontból rosszul szervezett volt, erre csak egy választ adhatunk: melyik államnak volt a német államvasutaknál jobban vezetett és üzletileg jobban szervezett üzeme? Csak a forradalom volt képes ezt a mintaüzemet annyira tönkretenni, hogy végre megérett arra, hogy kivegyék a nép kezébõl és a köztársaság alapítójának felfogása szerint szocializáljak, azaz a német forradalom megbízójának: a nemzetközi nagytõkének szolgálatába állítsák.
A német hivatalnoki osztálynak és a közigazgatási rendszernek megvolt az az elõnye, hogy nem függött az egyes kormányoktól. A német hivatalnok pozícióját a kormányok politikai iránya nem befolyásolhatta. A forradalom óta a helyzet sajnos lényegesen megváltozott. A tudás és a képesség helyébe a politikai pártállás lépett, az önálló és független jellem inkább akadályoz, mint elõmozdít a pályán.
Az államformán, a hadseregen és a hivatalnoki osztályon nyugodott a régi birodalom csodálatos ereje. Ezek voltak elsõsorban a mai államban teljesen hiányzó államtekintélynek a fõ támaszai. Az államtekintély ugyanis nem parlamenti és tartománygyûlési szócsatakon, nem is védelmi törvényeken és a támadóit szemérmetlenül büntetõ bírósági ítéleteken, hanem azon a bizalmon alapul, mellyel a nép az államközösség vezetõit kitünteti. E bizalom viszont ismét csak a rendíthetetlen belsõ meggyõzõdés következménye, amely bízik abban, hogy az ország kormánya és közigazgatása becsületes, és hogy a törvények megfelelnek az általános erkölcsi felfogásnak. Nincs ugyanis olyan kormányrendszer, amelyet kényszereszközökkel állandósítani lehetne; erre csak a kormány megbízhatóságába és a nép érdekeinek õszinte képviseletébe vetett hit alkalmas.
Bármennyire is kikezdték bizonyos kóros tünetek a háború elõtt a nemzet belsõ erejét, mégsem szabad megfeledkeznünk arról, hogy más államok még sokkal inkább szenvedtek e beteges tünetek befolyása alatt, mint Németország, de a veszély kritikus órájában mégsem mentek tönkre. Ha azonban arra gondolunk, hogy a német gyöngeséggel szemben a háború elõtt éppen olyan sok erény is állott, akkor az összeomlás végsõ okának mégis valahol máshol kell rejlenie; és ezt tényleg másutt kell keresnünk.
A régi birodalom pusztulásának gyökere és végsõ oka az volt, hogy nem voltunk tisztában a faji kérdéssel és eme kérdésnek a népek fejlõdési története folyamán észlelhetõ jelentõségével. Mert egy nép életének eseményei nem a véletlen megnyilvánulásai, hanem az ön és fajfenntartás ösztönének természeti törvényeken alapuló folyamatai, jóllehet az egyes ember cselekvésének tulajdonképpeni okával nincs is tisztában.
Vannak igazságok, amelyek annyira kézenfekvõk, hogy az emberek nagy része talán éppen ezért nem látja vagy legalábbis nem ismeri fel õket. Az ilyen sarkalatos igazságok mellett néha vak módjára elhalad, észre sem veszi, és nagyon csodálkozik, ha valaki egyszer felhívja reájuk figyelmét. Százezrével hevernek a világon a kolumbusztojások, csak az a baj, hogy kevés a Kolumbusz.
Így sétál majdnem kivétel nélkül minden ember a természet kertjében, és azt hiszi, hogy mindent ismer és mindent tud, és mégis rák módjára halad el a természet egyik legsarkalatosabb alaptörvényének, a föld összes élõlényeinek bensõ faji zárkózottsága mellett.
Még a legfelületesebb szemlélõ elõtt is a természetes életösztön sziklaszilárd alaptörvényeként nyilvánul meg a nemzésnek és a szaporodásnak faji jellegzetessége. Minden állat csak saját fajtabelijével párosul. Csak a rendkívüli körülmények, mint pl. a rabság kényszere vagy a párosodásnak a saját faj keretén belüli lehetetlensége változtathatják meg ezt a törvényt. Ilyenkor azonban a természet mindenképpen igyekszik védekezni ellene, ami vagy élénk tiltakozása, vagy a kevert vérûek további nemzõképességének megszûnésében nyilvánul meg. Elõfordulhat az, hogy csökkenti az utódok termékenységét. Legtöbbnyire azonban megsemmisíti a kevertvérû egyedek betegségekkel és ellenséges támadásokkal szembeni ellenálló erejét.
Két különbözõ színvonalon álló lény keresztezõdésének eredménye a szülõk két szintje között fekszik. Ez azt jelenti, hogy az ivadék ugyan magasabb rendû, mint a szülõpár alacsonyabb rendû fele, de nem olyan magasrendû, mint a másik szülõ. Ebbõl kifolyólag e magasabb rendû faj elleni küzdelmében mindig õ lesz a vesztes. Az effajta párosodás tehát ellenkezik a természet akaratával, mivel a természet az életet mind magasabbra igyekszik fejleszteni. Ez csak akkor lehetséges, ha nem az erõsebb egyesül a gyengébbel, hanem, ha az elõbbi feltétlen gyõzedelmeskedik. Az erõsebbnek uralkodnia kell a gyengébben és nem szabad a gyengébbel egybeolvadnia, mivel ezzel feláldozza saját nagyságát. Csak a születésénél fogva gyengébb egyén találja ezt kegyetlennek, ami csak gyengeségét és korlátoltságát bizonyítja. Ha ez a törvény nem lenne örök érvényû, akkor a szerves lények felfelé irányuló fejlõdése lehetetlen volna.
A fajtisztaság fenntartásának ösztöne a természetben általános érvényû, és ennek következménye nemcsak az egyes fajok tömör egysége, hanem faji egyedek egyöntetûsége is. A róka mindig róka marad, a tigris pedig tigris; a különbség legfeljebb az, hogy az egyedek különbözõ fokú erõvel, értelemmel és szívóssággal stb. rendelkeznek. A róka sohasem lesz elnézõ a libával szemben, és a macska sem fog barátságos hajlamot mutatni az egér iránt.
Az egymás elleni küzdelem tehát itt sem annyira egymás elleni ellenszenvbõl, mint inkább az ösztönszerûségbõl (éhségbõl és szerelembõl) ered. A természet mind a két esetben csendes és elégedett szemlélõ. A mindennapi kenyérért folyó küzdelemben a gyenge, beteges és határozatlan egyed a vesztes, és a hímnek a nõstényért folytatott küzdelme is csak a legegészségesebbnek adja meg a nemzés jogát vagy legalábbis annak lehetõségét. Ez a küzdelem azonban a faj egészségének és ellenálló képességének fejlõdését szolgálja, tehát arra, hogy a fajt nemesítse.
Ha ez a folyamat más irányt venne, akkor megszûnnék minden fejlõdés és nemesedés, sõt inkább ennek az ellentéte következnék be. Tekintettel arra, hogy a silányabb egyedek száma mindig nagyobb, mint a magasabb rendû egyedeké, egyezõ létfenntartási és szaporodási lehetõségek esetén a silányabb oly gyorsan szaporodnék, hogy végeredményben háttérbe szorítaná a magasabb rendût, a jót. A jó érdekében történõ helyreigazítás tehát okvetlenül szükséges. Errõl maga a természet gondoskodik, amikor a gyöngébb felet oly nehéz életfeltételek elé állítja, hogy száma már ennél fogva is csökken, és a fennmaradó egyedek szaporodását sem tûri minden további nélkül, hanem ezeket is erejük és egészségük foka szerint selejtezi.
A természet nem tûri a gyöngébb egyedeknek az erõsebbekkel való közösülését, és még kevésbé engedi meg, hogy a magasabb rendû faj az alacsonyabb rendû fajjal olvadjon egybe, mert különben egy csapással kárba veszne egész, talán évezredes munkája.
A történelembõl leszûrt tapasztalataink számtalanszor igazolják ezt. A történelem ijesztõ határozottsággal mutatja, hogy az árja fajoknak nálunk alacsonyabbrendû népekkel való vérkeveredése mindig a kultúrnívó süllyedését jelentette. [Az árja kifejezés többféle árnyalatban került használatba: 1. a nyelvészek egy része árjának nevezi az indogermán nyelveket beszélõ népeket; 2. sok antropológus a zsidó vértõl mentes európai népek, illetve egyének megjelölésére fogadta el az árja elnevezést; 3. van végül még egy egészen szûk értelmezés is, ez csak az európai fajok (alpesi, északi, keletbalti, dinári, mediterrán stb. ) egyikét, a magas termetû, szõke, kék szemû északi fajt, a németség legtehetségesebbnek, vezetésre legalkalmasabbnak tartott faji elemét fogadja el árjának. Bár a német nemzetiszocialista világszemlélet megalapozói között vannak többen, akik a 3. értelmezésnek hívei, a Harmadik Birodalom Adolf Hitler felfogását követve a 2. értelmezésben fogalmazta meg az “árjaparagrafust”. Eszerint árjának számít minden olyan európai ember, akiben legalább dédszülõkig bezáróan nincsen zsidó vér. Az árjaparagrafus feltételeinek tehát megfelel a magyar is, ha családjába nem került be zsidó vér. A legnagyobbrészt germán elemekbõl álló Észak-Amerika lakossága, amely csak kismértékben keveredett más elemekkel, más kultúrával rendelkezik, mint Közép és Délamerika, ahol a fõleg román fajtájú népek bevándorlói gyakran erõsen keveredtek a bennszülöttekkel. Már ez a példa is eléggé világosan és határozottan szemlélteti a faji keveredés kihatását. Az amerikai kontinens fajilag tiszta germán lakossága e földrész urává emelkedett, és ura maradt mindaddig, míg nem esik a vérfertõzés bûnébe.
Minden faji keresztezõdés eredménye röviden összefoglalva tehát a következõ:
a) a magasabb rendû faj színvonalának csökkenése;
b) testi és szellemi visszafejlõdés, az ezt kísérõ, talán lassú, de biztos pusztulás.
Ha elõsegítjük az ily irányú fejlõdést, bûnt követünk el a Teremtõ akarata ellen. Ha a természet logikája ellen lázong az ember, akkor azok ellen az elvek ellen küzd, amelyeknek saját maga emberi létét köszönheti. Természetellenes cselekvéseinek tehát önnön pusztulását kell maguk után vonniuk.
A zsidó szemtelenséggel rendelkezõ modem pacifista erre természetesen azzal válaszol: “Az ember gyõzedelmeskedik a természeten”.
A nagy tömeg gondolkodás nélkül ismételgeti ezt a zsidók által hangoztatott esztelenséget, és végeredményben tényleg elhiszi, hogy az ember gyõzedelmeskedhetik a természeten.
Az ember még semmiféle tekintetben sem gyõzedelmeskedett a természeten, hanem legfeljebb az örök rejtélyek és titkok hatalmas és félelmetes fátylát sikerült részben fellebbentenie, úgyhogy a valóságban az ember tulajdonképpen semmit sem talál fel, hanem mindent csak felfedez. Nem uralkodik a természet felett, hanem csak az örök természeti törvények és titkok ismerete révén a többi élõlényen, mivel a többi élõlény e sarkalatos törvényeket nem ismeri. Ettõl eltekintve tehát lehetetlen, hogy egy eszme gyõzedelmeskedhessék az emberi lét elõfeltételein, mert hiszen ez az eszme maga is csak az emberi elme szülötte. Ember nélkül nem létezik emberi eszme ezen a világon, tehát az eszme mint ilyen, az ember lététõl és ennélfogva mindazon törvényektõl függ, amelyek megteremtették létének elõfeltételeit.
Sõt, mi több! Vannak gondolatok, amelyek csak bizonyos emberek elméjében foganhatnak meg. Így van ez fõleg azoknál a gondolatoknál, amelyeknek lényegét nem az elvont tudás megdönthetetlen igazságai képezik, hanem amelyek az érzés világából erednek, vagy mint azt manapság oly szépen tudjuk kifejezni, az egyén “belsõ élményét” tükrözik. Ezeknek az eszméknek a rideg logikához semmi közük sincs, hanem csupán az ember érzésvilágának megnyilvánulásai, etikai képzetek stb. , amelyek az emberiség létéhez vannak kötve, és az ember képzelet és alkotóvilágának köszönik létüket. Ez eszmék létezésének elõfeltételei ennélfogva tehát bizonyos fajok és emberek jelenléte. Aki pl. lelkes híve a pacifista gondolatvilágnak és gyõzelmét szívbõl kívánja, annak támogatnia kellene a németeket, hogy sikerüljön elfoglalniuk az egész világot; ellenkezõ esetben ti. az utolsó némettel a pacifizmus is kiveszne, mert senkit a világon nem szédített meg annyira ez a természetellenes eszme, mint sajnos éppen a német népet. Az emberiség tehát akarata ellenére is kénytelen volna háborút viselni, ha meg akarná valósítani a pacifizmust. Német fantasztáink elképzelése szerint az amerikai világmessiásnak, Wilsonnak is ez volt a végsõ szándéka a cél elérése érdekében.
A pacifista eszmének talán tényleg van létjogosultsága abban az esetben, ha a legmagasabb rendû ember oly mértékben rendelné alá akaratának az egész világot, hogy földünk egyedüli urává legyen. Ezzel ti. a pacifista eszme káros kihatásai, gyakorlati alkalmazásuk csökkenésével és idõvel lehetetlenné válásukkal, megszûnnének. Tehát az elsõ lépés a küzdelem, és csak azután jöhet esetleg a pacifizmus. Különben az emberiség túllépte fejlõdésének legmagasabb fokát, és annak vége nem valamely etikai eszme uralmát, hanem barbarizmust és ebbõl kifolyólag káoszt jelentene. Némely olvasó itt mosolyogni fog és nem gondol arra, hogy bolygónk már évezredek hosszú során keresztül lebegett a világûrben anélkül, hogy ember lakta volna, és eljön majd az az idõ, amikor az emberiség kihal, ha az emberek megfeledkeznek arról, hogy létüket nem egynéhány bolond ideológus rögeszméjének köszönhetik, hanem annak, hogy ismerik a természet megdönthetetlen törvényeit és azoknak gyakorlati alkalmazását.
Mindaz, amit ma földünkön megcsodálunk a tudomány, a mûvészet, a technika és vívmányai csak egynéhány népnek, sõt talán csak egy fajnak alkotásai. Tõlük függ ennek a kultúrának a léte. Ha e faj elbukik, úgy vele együtt sírba száll földünk minden szépsége.
Bármennyire is befolyással van pl. az emberre a föld, amelyen él, ennek a befolyásnak az eredménye a különbözõ fajoknál mégis különbözõ lesz. A környezet mostohasága bizonyos fajokat a lehetõ legmagasabb teljesítményekre sarkall, míg más fajoknál szegénységet, fogyatékos tápláltságot és annak következményeit fogja maga után vonni. A külsõ befolyások hatásának minõsége mindig az illetõ nép belsõ hajlamaival függ össze. Az egyik népet éhhalál fenyegeti ott, ahol a másik népet a környezet kemény munkára ösztönzi.
A múlt nagy kultúrái mind csak azért mentek tönkre, mert az eredetileg alkotó fajt a vérkeveredés megmérgezte. A pusztulásnak végsõ oka mindig az volt, hogy az ember megfeledkezett arról: tõle függ az egész kultúra, nem pedig megfordítva. Tehát a kultúra alkotójának, az embernek kell fennmaradnia, ha meg akarjuk óvni a kultúrát a pusztulástól. A kultúra fennmaradása azonban a jobb és erõsebb egyed gyõzelme szükségességének és jogosultságának megdönthetetlen természeti törvényétõl függ.
Aki tehát élni akar, küzdjön, és aki az örök küzdelem e világában nem akar küzdeni, az nem érdemli meg az életet.
Bármily kegyetlennek tûnjön is ez a törvény, tény az, hogy megdönthetetlen! A legkegyetlenebbül akkor sújtja a sors az embert, ha azt hiszi, hogy gyõzedelmeskedhet a természet fölött. Ezzel tulajdonképpen nem tesz mást, mint kigúnyolja a természetet. A természet válasza erre ínség, balsors és betegség!
A szerencséjét eljátssza az ember, ha félreismeri és lebecsüli a faji törvényeket. Meggátolja ezzel a magasabb rendû faj diadalát, és ennélfogva az emberiség tökéletesedésének elõfeltételeit is. A tehetetlen állat tengõdésének színvonalára süllyed és emberi érzékenysége csak teher számára.
Fölösleges volna azon vitatkozni, hogy mely faj vagy fajok voltak az emberi kultúra elsõ letéteményesei, egyúttal tehát alapítói is mindannak, amit röviden az “emberiség” szóban foglalunk össze. Sokkal egyszerûbb, ha ezt a kérdést a jelenre vonatkozólag tesszük fel, mert erre világos és határozott választ kapunk. Majdnem kizárólag az árja faj alkotásának eredménye mindaz, amit ma a mûvészet, tudomány és technika terén elértünk. Ebbõl a ténybõl azt a következtetést vonhatjuk le, hogy õ volt általában a legmagasabb rendû emberiség megalapítója, tehát õstípusa annak, amit ma “embernek” nevezünk. Õ az emberiség Prométheusza; akinek homlokából kipattant a lángész isteni szikrája, õ szítja állandóan a megismerés tüzét, hogy fénnyel árassza el a néma titkok éjszakáját, és az embert a föld többi élõlényének urává tegye. Ha az árja fajt kikapcsolnánk, néhány évezred múlva talán újra mély sötétség borulna földünkre, megszûnne az emberi kultúra és kietlenné válna a világ.
Ha az emberiséget három osztályba soroljuk: kultúraalapítók, kultúrahordozók és kultúrarombolók osztályába, akkor az elsõnek képviselõjeként bizonyára csak az árja faj jöhetne tekintetbe. Az vetette meg az emberi kultúra alapját, az építette fel ennek az épületnek a falait, és csak külsõ alakja és színe függ az egyes népek különös jellemvonásaitól. Az emberiség neki köszönheti a haladás hatalmas fundamentumát és az egyes fajok az õ tervei alapján építették fel egyéni kultúrájukat. Néhány évtized múlva pl. egész Kelet-Ázsia magáévá teszi ezt a kultúrát, amelynek alapkövét a hellén szellem és a germán technika vetette meg. Csak külsõ alakja fogja részben magán viselni az ázsiai jelleg bélyegét. Nem igaz, hogy Japán kultúrájával Európa technikáját párosítja, hanem valójában az európai tudomány és technika japán jelleget ölt. A tényleges élet alapja többé nem a jellegzetes japán kultúra, habár ez továbbra is jellemzõje marad a mindennapi életnek, mivel nekünk, európaiaknak a fennálló belsõ különbség külsõ megnyilvánulása inkább szembetûnik. A tényleges élet alapja mindenütt az árja népeknek hatalmas, tudományos és technikai munkája lesz. Csakis ezek a vívmányok képesítik kelet népeit arra, hogy lépést tartsanak az általános emberi haladással. Ez adja meg a mindennapi kenyérért való küzdelmük alapját, ez teremti meg a küzdelemhez szükséges eszközöket, és az egész csak külsõleg ölt magára japán jelleget.
Ha Európa és Amerika elpusztulna, és így hirtelen megszûnne az árja fajnak Japánra gyakorolt hatása, akkor ennek az volna a következménye, hogy Japán tudományos és technikai haladása rövid idõn belül megakadna; néhány rövid év múlva elapadna a forrás, a japán jelleg újra megerõsödne, ezzel szemben azonban megmerevedne a mai kultúra, és újra ama mély álomba esne vissza, amelybõl õt hét évtizeddel ezelõtt az árja kultúrhullám felébresztette.
Amint a mai japán fejlõdés létét árja eredetének köszönheti, éppen úgy keltette életre a japán kultúrát egykor a múlt homályában idegen behatás és idegen szellem. Ezt legjobban az a körülmény bizonyítja, hogy ez a kultúra idõvel teljesen megmerevedett. Ilyen állapot egy népnél csak akkor következik be, ha az eredeti, alkotó erõvel rendelkezõ faji mag elvész, vagy pedig a külsõ, a kulturális fejlõdés tápanyagát szolgáltató behatás megszûnik. Azt a népet, amely kultúrájának alapanyagát más fajoktól veszi át és azt csak átdolgozza, mihelyt azonban ez a külsõ befolyás megszûnik, kultúrájának fejlõdése is megmerevedik, “kultúrahordozó” fajnak nevezhetjük ugyan, de sohasem “kultúraalkotónak”.
Ha az egyes népeket ebbõl a szempontból vizsgáljuk, akkor leszögezhetjük azt a tényt, hogy a legtöbb esetben nem kultúraalapító, hanem többnyire csak kultúrahordozó népekrõl van szó.
Fejlõdésüknek kb. mindig ez a képe:
Maroknyi számú árja törzs leigáz egy idegen népet és az új ország különös életviszonyainak befolyása alatt (termékenység, klimatikus viszonyok stb. ), valamint az alacsonyabb rendû emberek munkaerejének segítségével kifejleszti azok szunnyadó szellemi és szervezõ képességeit, gyakran néhány évezred, sõt talán már évszázad múlva olyan kultúrát teremt, mely eredetileg teljesen magában hordozza lényüknek bensõ vonásait, külsõleg azonban alkalmazkodik a fent említett külsõ körülményekhez, valamint a leigázott néphez. A hódítók idõvel vétkeznek vérük tisztántartásának eredetileg szigorúan betartott elve ellen, keverednek a leigázott lakossággal és ezzel saját létüket ássák alá; a paradicsomi bûnbeesésnek is az onnan való kiûzés volt a következménye.
A magasabb kultúrák keletkezésének egyik leglényegesebb elõfeltétele az alacsonyabb rendû ember, aki a technikai segédeszközök hiányát melyek nélkül magasabb fejlõdés elképzelhetetlen pótolni tudja. Az emberiség kezdetleges kultúrája minden bizonnyal nem annyira az idomított állatnak, mint inkább az alacsonyabbrendû emberek segítségével épült fel.
Csak késõbb, a leigázott népek rabsága után érte hasonló sors az állatokat is, nem pedig, mint azt sokan hiszik, megfordítva. Hiszen elõször a leigázott rabszolga vonta az ekét, és csak késõbb várt ez a feladat a lóra. Csak pacifista bolondok láthatják ebben az emberi hitványság jelét. Ezek nincsenek tisztában azzal, hogy szükség volt erre a fejlõdésre, amíg eljutottunk odáig, ahol ma vagyunk, s ahonnan ezek az apostolok fecsegéseiket világgá kürtölhetik.
Az emberiség haladása végtelen létrához hasonlít, amelyen az ember csak úgy képes a magasba jutni, ha annak legalsóbb fokait is megmászta. Az árja fajnak is így kellett haladnia azon az úton, amelyet az adottságok jelöltek ki számára, nem pedig azon, amelyrõl a modem pacifista álmodozik. A valóság útja azonban nehéz és fárasztó, de végeredményben oda vezet, ahol pacifistáink álma az emberiséget látni szeretné; rögeszméjükkel azonban inkább gátolják ezt, nemhogy segítenék.
Nem véletlen tehát, hogy az elsõ kultúrák is ott keletkeztek, ahol az árják harcban leigázhattak az alacsonyabb fokon álló népeket, és azokat akaratuk szolgáivá tehették. A leigázott népek voltak azután a keletkezõ kultúra elsõ technikai segédeszközei.
Ez a körülmény világosan elõírta az utat, amelyen az árja fajnak haladnia kellett. Hódítóként leigázta az alacsonyabb rendû népeket és gyakorlati tevékenységüket parancsszavával és akaratával irányította. Azáltal, hogy nehéz, de hasznos munkálkodásra kényszerítette õket, nemcsak megóvta alattvalóinak életét, hanem talán még oly sorsot is biztosított számukra, mely jobb volt, mint azelõtti “szabadságuk”. Mindaddig, amíg könyörtelenül megmaradt uralkodó álláspontja mellett, nemcsak tényleges uruk, hanem kultúrájuk fenntartója és gyarapítója is volt. Ez a kultúra kizárólag az õ képességein épült fel és így az õ fennmaradásától függött. Mihelyt a leigázottak színvonala lassan szintén emelkedni kezdett és valószínûleg nyelvileg is közeledtek hódítójuk színvonalához, összeomlott a válaszfal az úr és a szolga között. Az árja feladta vérének tisztaságát és ezzel elvesztette a paradicsomban való tartózkodásának a jogát, melyet annak idején õ teremtett meg saját maga számára. A fajkeveredés hullámai mindinkább ellepték, elvesztette kultúraalkotó erejét, míg végül nemcsak szellemileg, hanem testileg is inkább a leigázott õslakossághoz, semmint õseihez hasonlított. Bizonyos ideig még élt a meglévõ kultúrkincsekbõl, de kultúrája mindinkább megmerevedett és végül a feledés homályába merült.
Így pusztulnak el kultúrák és birodalmak, hogy újabbaknak adjanak helyet.
A régi kultúrák pusztulásának egyedüli oka, a vérkeveredés és a faj színvonalának ezzel járó süllyedése; mert nem a vesztett háborúk teszik tönkre az embereket, hanem önmaguk okai pusztulásuknak, ha elvesztik a vér tisztaságában rejlõ ellenállóképességüket.
Ami nem tiszta faj ezen földön, az csak annyi, mint a pelyva. A világtörténelem eseményei azonban a fajok önfenntartási ösztönének jó vagy rossz értelemben történõ megnyilvánulásai.
Nem az intellektuális tehetségben rejlik csupán az árja faj kultúraalkotó és építõ ereje. Ha ezen kívül nem rendelkezne más tulajdonságokkal is, akkor ezzel legfeljebb csak pusztítani volna képes, építeni nem. Ugyanis minden társadalmi szervezetnek legbensõbb lényege az, hogy az egyén lemond személyes véleményérõl és érdekeirõl és azokat a köz érdekében áldozza fel. Csakhogy ezzel a társadalom keretén belül, kerülõ úton juthat maga is jogos illetménye birtokába. Mint az emberi társadalom tagja pl. nem dolgozik többé közvetlenül önmaga számára, hanem tevékenységével belekapcsolódik a közösség keretébe, nemcsak saját haszna, hanem a közösség haszna érdekében is. E lelkület legszebb magyarázatát a “munka” szó adja, amely nem a megélhetésért folytatott tevékenységet jelenti, hanem egy olyan tevékenységet, amely a közösség érdekeivel nem áll ellentétben. A más irányú emberi tevékenységet, amely embertársaink javára való tekintet nélkül kizárólag saját létének fenntartását szolgálja, lopásnak, rablásnak és zsarolásnak hívják.
Az önérdeket a közérdek javára háttérbe szorító életfelfogás minden tényleges emberi kultúra legfontosabb elõfeltétele. Csak így képes az emberiség nagy mûveket alkotni, amelynek az alapítót rendszerint alig jutalmazzák, az utódokra azonban annál gazdagabb áldást hoznak. Csak így magyarázható meg, hogy sokan türelemmel viselik mostoha sorsukat, ami számukra csak szegénységet és lemondást jelent, azonban biztosítja a közösség létének alapját. Minden munkás, paraszt, feltaláló, hivatalnok, aki anélkül dolgozik, hogy valaha is szerencsés jómódban élhetne, megtestesítõje ennek a nagy eszmének, noha cselekvése jelentõségének sohasem ébred tudatára.
Mindaz, ami érvényes a munkára, mint az emberi táplálkozás és minden emberi haladás alapjára, még fokozottabb mértékben áll a társadalmi közösség és a kultúra megvédésére. Az egyén életének a közösség érdekében való feláldozása: az áldozatkészség koronája. Csak így gátolható meg, hogy mindazt, amit az emberi kéz alkotott, önmaga ne döntse romba vagy pedig a természet el ne pusztítsa.
Szókincsünk az ilyen értelemben vett cselekvést igen szépen “kötelességteljesítésnek” nevezi, ami annyit jelent, hogy az egyén ne saját célját, hanem a közösség célját szolgálja. E cselekvés mozgató erejét az önzéssel, az egyéni haszon hajhászásával szemben idealizmusnak nevezzük. Ez alatt az egyénnek a közösséggel és embertársaival szembeni áldozatkészségét értjük.
Igen fontos annak az állandó hangsúlyozása, hogy az idealizmus nem fölösleges érzelemmegnyilvánulás csupán, hanem örök idõkre alapfeltétele az emberi kultúrának, sõt mi több: az idealizmus az “ember” fogalmának a megteremtõje. Az árja faj e belsõ lelki tulajdonságának köszönheti pozícióját a világon, és ennek köszönheti a világ az ember létezését. Az idealizmus formált a puszta szellembõl alkotóerõt, amely az ököljognak és az értelemnek sajátos keverékébõl viszont az emberi kultúra örökéletû alkotásait teremtette meg.
Ideális lelkület híján a legfényesebb szellemi képesség is csak puszta szellem volna, puszta látszat, minden bensõ érték nélkül, de sohasem alkotóerõ.
Az idealizmus a természet végsõ akaratának felel meg, minthogy nem egyéb, mint az egyéni élet és érdekek alárendelése a köznek, amely utóbbi viszont minden egységes szervezet kialakulásának elõfeltétele. Csak az idealizmus képes az embert arra késztetni, hogy elismerje az erõ elõjogát, és így ama rend atomjává avatja az embert, amely formálja és alkotja az egész mindenséget.
A tiszta idealizmus egyértelmû a legmélyebb felismeréssel.
Hogy milyen kevés köze van a valódi idealizmusnak a gyerekes képzelõdéshez, azt legjobban a romlatlan gyermek és az egészséges ifjú ítélõképessége bizonyítja. Ugyanaz az ifjú, aki az ideális pacifista elmélkedéseit értelmetlenül és tagadólag fogadja, mindenkor kész hazájáért fiatal életét áldozni.
Az árjának merõ ellentéte a zsidó.
A föld egyik népénél sem oly erõsen fejlett az önfenntartás ösztöne, mint éppen az ún. “kiválasztott nép”-nél. Ezt legjobban az a tény bizonyítja, hogy ez a faj még egyáltalán létezik. Nincsen a világon még egy nép, amely az utolsó két évezred folyamán oly keveset változtatott volna jellegzetességén, karakterén, mint éppen a zsidó. Másrészt egy nép sem ment ez idõ alatt nagyobb megrázkódtatásokon keresztül, mint a zsidó, és mindennek dacára változatlanul bontakozott ki az emberiség legnagyobb katasztrófáiból. Mily megrendíthetetlen élni akarást és fajfenntartási ösztönt tükröz vissza ez a tény!
A zsidók szellemi tulajdonságai az évezredek folyamán nehéz iskolán mentek keresztül. “Okosnak” tartják õket, és bizonyos tekintetben tényleg okosok voltak mindig. Eszességük azonban nem saját fejlõdésüknek, hanem az idegen népek szemléltetõ oktatásának eredménye. Az emberi szellem csak fokozatosan képes felfelé tömi; minden lépését a múltnak kell megalapoznia, éspedig abban az átfogó értelemben, amely csak az általános kultúrában nyilvánul meg. Egész emberi gondolkodásunknak csak igen csekély része épül fel saját tapasztalatainkon, legnagyobb részét az elmúlt idõk tapasztalatai alkotják. Az általános kultúrszínvonal az egyént a tudásnak mérhetetlen tömkelegével látja el, anélkül, hogy észrevenné, hogy így felfegyverezve könnyen tehetne további önálló lépéseket. A mai gyermek pl. az utolsó évszázadok technikai vívmányainak oly tömege közepette nõtt fel, hogy sok mindent, ami századokkal ezelõtt a legnagyobb lángész elõtt is rejtély volt, természetesnek talál, azt figyelemre sem méltatja, annak ellenére, hogy haladásunk tulajdonképpeni megértése és követelése tekintetében döntõ jelentõségû. Ha föltámadna sírjából a múlt évszázad húszas éveinek valamelyik lángeszû nagysága, alig ismerné ki magát a mai szellemi alkotások terén annyira, mint egy közepes tehetségû tizenöt éves gyermek. Hiányozna számára a mûveltségnek mindaz a végtelen sok elõképzettsége, amelyet az általános kultúra megnyilvánulásai közepette felnövekvõ kortársunk öntudatlanul is magába szív.
A zsidónak gyorsan megvilágosodik az elméje, ebbõl kifolyólag munkálkodásának alapját mindig másoktól vette. Ez együtt jár azzal, hogy sohasem volt saját kultúrája. Szellemét az öt környezõ kultúrvilág fejlesztette. Sohasem állt elõ fordított folyamat.
Habár a zsidó önfenntartási ösztöne nem kisebb, sõt inkább nagyobb, mint más népeké, habár szellemi képességei könnyen azt a benyomást keltik, mintha egyenértékûek volnának a többi faj szellemi képességeivel, mégis hiányzik belõle a kultúrnép elõfeltétele, az ideális lelkület.
A zsidó nép áldozatkészsége az egyes ember önfenntartási ösztönét sohasem szárnyalja túl. A látszólag oly nagy összetartás érzése a világ sok más élõlényénél hasonló módon észlelhetõ és igen primitív csordaösztönön alapszik. Emellett említésre méltó, hogy a csordaösztön csak addig nyilvánul meg az egyedek kölcsönös támogatásában, amíg a közös veszély folytán ez célszerûnek vagy elkerülhetetlennek látszik. Ugyanaz a farkascsorda, amely az imént még közösen támadta meg áldozatát, szétoszlik, mihelyt csillapította éhségét. A ménes ugyancsak együttesen védekezik támadója ellen, de szétszéled, mihelyt elmúlt a veszély.
Hasonlóképpen viselkedik a zsidó is. Áldozatkészsége csak látszólagos. Csak addig uralkodik lényén, míg az egyes egyén létérdeke ezt megköveteli. Mihelyt azonban legyõzte a közös ellenfelet, a fenyegetõ veszély megszûnt és zsákmányát biztonságba helyezte, megszûnik a zsidó egymás közötti látszólagos összhangja, hogy eredeti hajlamainak újra helyet adjon. A zsidók csak akkor értenek egyet egymással, ha közös veszély kényszeríti õket erre, vagy közös zsákmány reménye kecsegteti õket. Ha ez a két ok hiányzik, akkor helyükbe nyers önzés lép, és az egyetértõ nép rövidesen egymás ellen küzdõ farkasok hordájává változik.
Ha a zsidók egyedül lennének a világon, akkor épp úgy megfulladnának a piszokban és szennyben, mint ahogy gyûlöletteljes küzdelemben próbálkoznának egymást rászedni és kiirtani, hacsak áldozatkészségüknek gyávaságukban megnyilvánuló teljes hiánya nem csinálna ebbõl a küzdelembõl merõ színházat.
Helytelen úton járunk tehát akkor, ha a zsidók összetartásában, jobban mondva embertársaik egyetértõ kifosztásában bizonyos ideális áldozatkészséget akarunk látni.
A zsidót itt sem vezérli egyéb, mint az egyén puszta önzése.
Éppen ezért nincs területileg határolt, a faj fenntartásának és szaporodásának élõ szervezetét jelentõ zsidó állam sem. Az államforma bizonyos területi határoltsága mindig az állam népének idealisztikus lelkületétõl, különösen pedig a munka fogalmának helyes felfogásától függ. Ahol ezek a képességek hiányoznak, ott csõdöt mond minden államalapító kísérlet, és a legkisebb állam sem képes létét fenntartani. Enélkül viszont hiányzik az alap, melyre kultúrát lehet felépíteni.
A zsidó népnek tehát minden látszólagos értelmi jó tulajdonsága dacára sincsen valódi és semmi esetre sincsen saját kultúrája. Látszólagos kultúrája nem egyéb, mint más népeknek az õ kezei között elromlott szellemi terméke.
Ha a zsidóság helyzetét az emberi kultúrához való viszonyában akarjuk megítélni, akkor mindig szem elõtt kell tartanunk, hogy sohasem volt zsidó mûvészet, és hogy ez ma sem létezik. A mûvészetnek két fõ ága: az építészet és a zene a zsidóságnak semminemû eredeti alkotást nem köszönhet. Mindaz, amit a mûvészet terén létrehoz, az a valódi mûvészetnek csak eltorzítása vagy pedig szellemi lopás.
Hiányoznak nála azok a tulajdonságok, melyek az alkotó, tehát kulturális tehetséggel bíró fajokat jellemzik.
Azt a tényt, hogy a zsidó mennyire csak utánzója, jobban mondva inkább megrontója más kultúráknak, legjobban az bizonyítja, hogy legtöbbnyire ama mûvészet terén található, amely a legkevésbé alapszik egyéni kezdeményezésen: a színmûvészet terén. De a valóságban még itt is csak a szemfényvesztõ, jobban mondva az utánzó szerepét játssza, mert még itt is hiányzik nála a valódi nagyság végsõ jellemvonása; még itt sem a zseniális megszemélyesítõ, hanem a felületes utánzó és ebbeli képességének ürességét minden ügyessége dacára sem képes elrejteni. Itt azután a zsidó sajtónak kell segítenie rajta. Ez pedig még a közepes tehetségû mûkedvelõt is dicshimnuszaival árasztja el, ha az illetõ zsidó, olyannyira, hogy a közönség végül csak elhiszi, hogy valódi mûvésszel áll szemben, noha az illetõ valójában csak sajnálatra méltó komédiás.
Nem, a zsidóban nincsen semmiféle kultúraalkotó erõ, mert hiányzott és hiányzik belõle az idealizmus, amely nélkül valódi nemes lelkület el sem képzelhetõ. Az õ puszta értelme sohasem lesz képes építeni, hanem mindig csak pusztítani ss legfeljebb talán lázítani. De ekkor is csak õseredeti megtestesítõje lesz annak az erõnek, amely “mindig a rosszat akarja, de jót hoz létre”. Az emberiség a kultúra terén nem a zsidóság tevékenységének következtében, hanem annak ellenére halad.
Minthogy a zsidóságnak sohasem volt területileg határozott állama és ennélfogva saját kultúrája sem, általános lett az a felfogás, hogy a nomád népek közé kell sorolni. Ez nemcsak nagy, hanem egyúttal veszedelmes tévedés is. A nomád népeknek igenis megvan biztosan határolt földrajzi helyük, amelyet azonban nem mint letelepült parasztok mûvelnek meg, hanem állattenyésztéssel foglalkoznak, és állataikkal e terület határain belül vándoréletet folytatnak. Ennek külsõ oka többnyire a talaj terméketlenségében rejlik, amely az állandó letelepülést egyszerûen lehetetlenné teszi, mélyebb oka azonban a kor, vagy pedig a nép technikai kultúrájának fejletlensége, amely nincs arányban a földrajzi fekvés szegénységével. Vannak vidékek, ahol az árja faj csak az évezredek folyamán kifejlesztett technikájával képes zárt településekben megmûvelni a földet és belõle életszükségleteit fedezni. Ha a technika eszközeivel nem rendelkeznék, akkor vagy kerülnie kellene az ilyen vidékeket, vagy pedig nomád népek módjára állandóan vándorolva kellene tengetnie életét, feltéve, hogy évezredes nevelése és letelepedettségéhez szokott volta ezt az életmódot nem tennék számára tûrhetetlenné. Emlékezzünk csak vissza arra, hogy az amerikai kontinens felfedezésének idején igen sok árja ember vadászként küzdött megélhetéséért, méghozzá rendszerint családostól vagy pedig nagyobb csoportokban vándorolt, úgyhogy élete teljesen a nomád népekéhez hasonlított. Mihelyt azonban létszámuk gyarapodása és segédeszközeik tökéletesedése révén a vadon irtása és az õslakókkal szembeni védekezés lehetõvé vált, egymás után jöttek létre az állandó települések.
Az árja ember is valószínûleg nomád volt kezdetben és csak az idõk folyamán telepedett le, de azért még sohasem volt zsidó! Nem, a zsidó nem nomád, mert bizonyos fokig már a nomádnak is volt fogalma a késõbbi fejlõdés alapját képezõ “munkáról”, ha megvoltak benne az ehhez szükséges szellemi elõfeltételek. Az idealizmus alapfogalma kevéssé határozott formában ugyan, de megvan benne is, éppen azért egész lénye az árja népek szemében talán idegenszerû, de nem ellenszenves. Mindennek a zsidóban azonban nyomát sem találjuk; õ sohasem volt nomád, hanem mindig csak más népek testén élõsködõ parazita. Sohasem hagyta el saját jószántából tartózkodási helyét, hanem azért, mert az õt vendégül látó nép idõnként kitessékelte. Terjeszkedése sajátos élõsdi tulajdonság, fajtája számára mindig új, szûz talajt keres.
Mindennek semmi köze sincs a nomád élethez, mert a zsidó sohasem gondol arra, hogy településeit kiürítse, hanem ott marad, ahol megtelepedett, és makacs szívóssága oly magasfokú, hogy erõszakkal is alig lehet elûzni. Új országokra csak akkor kezd kiterjeszkedni, ha megvannak ott létének bizonyos elõfeltételei, anélkül azonban, hogy a nomádok módjára addigi lakóhelyét megváltoztatná. A zsidó egész életére a tipikus élõsdi marad, és kárt okozó bacilus módjára csak akkor terjeszkedik, ha számára alkalmas talajra bukkan. Léte abban is hasonlít az élõsdiekéhez, hogy ahol fellép, ott hosszabb vagy rövidebb idõn belül kihal a gazdanép.
Így élt a zsidó örökidõ óta más népek nyakán, és ezeknek keretén belül megalkotta saját államát, amely mindaddig, amíg a külsõ körülmények lényének leleplezését meg nem engedték, a “vallásközösség” álarca alatt virágzott. Mihelyt azonban elég erõsnek érezte magát, fellebbentette a fátylat, és azzá lett, amit oly sokan mások korábban nem akartak látni és sejteni benne: zsidóvá.
A zsidónak, mint más nemzet és állam testében élõsködõ fajnak életmódjában rejlik az a sajátossága, amely Schopenhauert a már említett mondásra késztette, hogy a zsidó a “hazugság nagymestere”.
Léte kényszeríti a zsidót arra, hogy hazudjék, éspedig, hogy szakadatlanul hazudjék, ugyanúgy, ahogy az északi népek pl. kénytelenek állandóan meleg ruhát hordani.
Más népek keretében való életét tartósan csak akkor biztosíthatja, ha sikerül neki azt a véleményt kelteni, hogy az õ esetében nem külön néprõl, hanem csupán külön vallásfelekezetrõl van szó.
Ez az elsõ nagy hazugság!
Le kell tagadnia belsõ lényét, ha más népeken élõsködni akar. Minél intelligensebb az egyes zsidó, annál jobban fog sikerülni neki ez az ámítás. Oly tökéletesen ért ehhez, hogy a gazdanép nagy része végül komolyan elhiszi, hogy a zsidó tényleg francia vagy angol, német vagy olasz, és hogy csak hitvallása a zsidó. Márpedig a zsidó azért sem képes önálló vallási szervezetet alapítani, mert hiányzik belõle az idealizmus minden formája, így tehát nem ismeri a túlvilág létezésébe vetett hitet sem. Árja felfogás szerint azonban nem képzelhetõ el vallás, amelybõl hiányzik a lélek halhatatlanságába vetett meggyõzõdés. A Talmud nem is túlvilágra készíti elõ a híveket, hanem a gyakorlati és jövedelmezõ földi életre.
A zsidó vallás tanítása elsõsorban a zsidó vér tisztán tartásának, valamint a zsidók egymás közötti és a külvilággal (a nem zsidókkal) való közeledésének tana. Etikai problémákról sehol sincsen benne szó, hanem csak szerfelett kezdetleges gazdasági problémákról. A zsidó vallástan erkölcsi értékérõl eléggé részletes tanulmányok jelentek meg az idõk folyamán (nem zsidók részérõl), amelyek a vallástanítás e fajtáját árja fogalmak szerint szinte visszataszítónak bélyegzik. Ezt a tanítást a legjobban jellemzi terméke: maga a zsidó. Az õ élete csak e világból való és szelleme a valódi kereszténység számára belsõleg éppen olyan idegen, akárcsak ezelõtt kétezer évvel a keresztény tan nagy alapítója számára volt. Jézus Krisztus természetesen nem titkolta a zsidó néppel szembeni érzelmeit, és ha szükség volt, korbácsot ragadott, hogy az Úr templomából kiûzze az emberiségnek
ezeket az ellenlábasait, akik már annak idején is, mint mindig, a vallásban csak üzleti tevékenységük egyik eszközét látták. Ezért feszítették meg Krisztust. A mi pártkereszténységünk pedig addig süllyedt, hogy a választásoknál zsidó szavazatokat koldul, késõbb pedig istentagadó zsidó pártokkal létesít megegyezést. Sõt mi több, saját fajtája ellen.
Arra az elsõ, legnagyobb hazugságra, hogy a zsidóság nem faj, hanem csak felekezet, szükségképpen következik a többi hazugság. Ezek közé tartoznak a zsidó nyelvével kapcsolatos hazugságok. A nyelv náluk nem gondolataik kifejezésére, hanem azok eltitkolására szolgáló eszköz, s mialatt a zsidó franciául beszél, héberül gondolkodik, s mialatt német nótákat dalol, saját népiségét éli ki.
Mindaddig, amíg a zsidó nem lesz úrrá a többi népen, kénytelen-kelletlen azok nyelvét beszéli, mihelyt azonban szolgáivá teszi azokat, egy egyetemes nyelvet, pl. az eszperantót kell tanulniuk csak azért, hogy a zsidóság könnyebben tudjon uralkodni rajtuk!
Azt, hogy e népeknek egész léte mennyire a hazugságok sorozatán nyugszik, leginkább a zsidók által annyira gyûlölt “Cion bölcseinek jegyzõkönyvei”-bõl állapíthatjuk meg. A “Frankfurter Zeitung” ismételten világgá kürtölte, hogy azok hamisítványok, de éppen ez a körülmény a legjobb bizonysága annak, hogy valódiak. Amit sok zsidó tudat alatt tesz, az ezekben nyíltan kifejezésre jut. Éppen ez a lényeg. Mert tényleg mindegy, hogy melyik zsidó agyából származtak ezek a leleplezések, a mérvadó az, hogy azok valóban borzongató bizonysággal fedik fel a zsidó nép lényét és tevékenységét, valamint annak végcélját. Legjobb kritikájuk azonban maga a valóság. Aki e jegyzõkönyv szemszögébõl vizsgálja az elmúlt száz esztendõ történelmi fejlõdését, annak számára a zsidó sajtó ordítozása érthetõ lesz, mert ha egyszer e könyv átmegy az emberek köztudatába, akkor ez a zsidó veszedelem végét fogja jelenteni.
A zsidóság megismerésére elegendõ áttanulmányoznunk azt az utat, amelyet idegen népek körében évszázadok folyamán végigjárt. Elég, ha az ember ezt az utat csak egy példán is követi, hogy tisztában legyen a dolgokkal. Hiszen ez az út mindig, minden idõben ugyanaz volt, ahogy az általa szipolyozott népek is mindig ugyanazok voltak. Leghelyesebb tehát az ilyen fejlõdés megfigyelését idõszakokra osztani. Ezeket az idõszakokat az egyszerûség kedvéért félkövér betûkkel fogom jelölni.
Az elsõ zsidók Germániába a rómaiak beözönlése idején jöttek be, s mint mindig, kereskedõkként. A népvándorlás viharai idején azonban valószínûleg eltûntek, és így Közép és Észak-Európa újabb ezáltal már maradandó elzsidósodása kezdetének az elsõ germán államalapítás idõpontját tekinthetjük. Ezzel olyan fejlõdési folyamat kezdõdött, amely mindig ugyanaz vagy hasonló volt mindenütt, ahol a zsidók árja népekre bukkantak.
a) Az elsõ állandó településekkel egyszerre a zsidó is megjelenik. Mint kereskedõ jön és eleinte csak kevés súlyt helyez népiségének leplezésére. Még zsidó, részben talán azért, mert külseje is igen nagy fajkülönbséget árul el közte és a vendéglátó nép között, nyelvismerete is csekély, és a gazdanép zárkózottsága is túl nagy ahhoz, semhogy másképp merészelne fellépni, mint idegen kereskedõ. Simulékonysága és a gazdanép tapasztalatlansága mellett faji tulajdonságainak a megtartása inkább elõnyére, semmint hátrányára válik. Az ember barátságosan viseltetik az idegennel szemben.
b) Lassanként megkezdi a gazdasági életben való tevékenységét, nem termelõként, hanem kizárólag mint közvetítõ. Ezeresztendõs kereskedelmi jártasságánál fogva messze felülmúlja a tehetetlen, különösen pedig határtalanul tisztességes árja népeket. Rövid idõ múlva már az a veszély fenyeget, hogy a kereskedelmet kizárólagos egyeduralma alá hajtja. Megkezdi a pénzkölcsönök folyósítását, éspedig mint mindig, uzsorakamatokra. És így tulajdonképpen õ vezeti be a kamatot is. Ennek az intézménynek a veszedelmét eleinte nem ismerik fel, hanem pillanatnyi elõnyeire való tekintettel még üdvözlik is.
c) A zsidó már teljesen letelepedett, vagyis a városok és községek bizonyos negyedeit benépesíti, és egyre inkább államot képez az államban. A kereskedelmet és az összes pénzügyleteket kizárólagos kiváltságaként kezeli és kíméletlenül ki is használja.
d) A pénzüzlet és kereskedelem teljesen monopóliumává vált. Uzsorakamatai végre ellenállást váltanak ki. Különös és egyre növekvõ szemtelensége felháborodást, gazdagsága pedig irigységet kelt. A mérték betelik akkor, amikor az ingatlanokat is kereskedelmi tevékenységének körébe vonja, és azokat eladható, helyesebben kereskedelmi árukká alacsonyítja. Minthogy a földbirtokot sohasem mûveli, hanem azt csak kiaknázandó javaknak tekinti, amelyen a paraszt megmaradhat, de mindenesetre az új földesura részérõl tapasztalt legszánalomraméltóbb zsarolás mellett, az iránta táplált ellenszenv lassan nyílt gyûlöletté fokozódik. Vérszívó zsarnoksága oly nagyra nõ, hogy végül is kilengésekre ad alkalmat. Az ember a jövevényt mindig közelebbrõl figyeli és rajta olyan, egyre visszataszítóbb jellemvonásokat fedez fel, hogy a szakadék áthidalhatatlanná válik.
A legkeserûbb szükség idején végre kirobban a vele szemben felgyülemlett harag, és a kifosztott és tönkretett tömegek az önvédelem eszközéhez nyúlnak, hogy megvédelmezzék magukat ez istencsapással szemben. Évszázadok folyamán megismerték õt és puszta jelenlétét is olyan csapásnak tekintik, mint a pestist.
e) Most a zsidó hozzálát igazi tulajdonságainak elleplezéséhez. Gyûlöletes hízelkedéssel közeledik a mindenkori kormányok felé, kínálja pénzét és ily módon mindig menlevelet kap áldozatai kifosztására. Ha a nép haragja ez örök pióca ellen olykor lángra is lobban, ez a körülmény a legkevésbé sem akadályozza meg abban, hogy rövid pár év leforgása után az alig elhagyott helyeken ismét feltûnjék és régi életmódját újrakezdje. Nincs az az üldözés, amely õt az emberek kizsákmányolásától visszariasztaná, semmi sem tudja õt elûzni, és minden üldözés után rövid idõ alatt ismét a régi képében jelenik meg. Az emberek, a legsiralmasabbnak megakadályozása érdekében, megakadályozzák, hogy legalább a földet elvonják az uzsorás keze elõl, és egyszerûen törvény erejével lehetetlenné teszik számára annak megszerzését.
f) Abban a mértékben, amilyenben a fejedelmek hatalma növekedésnek indul, a zsidó is mindig közelebb férkõzik hozzájuk. “Menleveleket”, “kiváltságokat” koldul az állandó pénzzavarokkal küzdõ uraktól, és amiket megfelelõ fizetség ellenében könnyen meg is kap. Ha ez valamibe bele is kerül, rövid pár év leforgása alatt az így kiadott pénz kamatos kamatokkal megtérül. Valódi pióca, amelyik a szerencsétlen nép testére tapad, és nem is lehet leszedni mindaddig, amíg az uralkodó hercegeknek ismét pénzre nincs szükségük, amikor is azok a kiszívott vért saját magas személyükben lecsapolják. Ez a játszma mindig újra kezdõdik, amelyekben az úgynevezett “német” fejedelmek szerepe éppen olyan siralmas, mint magáé a zsidóé. Õk valóban kedves népeik istencsapásai voltak, akiknek mását csak a mai idõk különbözõ minisztereiben lehet megtalálni. A német fejedelmeknek köszönhetjük, hogy a német nemzet nem bírt a zsidó veszedelemtõl végleg megszabadulni. Sajnos, ez a helyzet késõbb sem változott, úgyhogy a zsidók csak az ezerszeresen megszolgált jutalomban részesítették õket azokért a bûnökért, amelyeket egykor népeikkel szemben elkövettek. Szövetséget kötöttek az ördöggel, és az ördögnél kötöttek ki.
g) Így vezet a fejedelmek behálózása azok pusztulásához. Lassan, de biztosan ugyanabban a mértékben inog meg helyzetük népeikkel szemben, mint amilyenben õk szûnnek meg azok érdekét szolgálni, és egyszerûen csak alattvalóik kihasználóivá válnak. A zsidó tisztában van végzetükkel, és minden alkalmat megragad arra, hogy annak beteljesedését siettesse. Állandó pénzzavart idéz elõ, egyre inkább eltávolítja igazi feladatuktól, visszatetszõ hízelkedéssel veszi körül, adósságokba kergeti õket, és ezáltal egyre nélkülözhetetlenebbé teszi magát Jártassága, helyesebben a pénzügyek terén tanúsított lelkiismeretlensége alkalmassá teszi arra, hogy egyre újabb áldozatot préseljen a kizsákmányolt alattvalókból. Így minden udvarnak megvan a maga “udvari zsidaja”, ahogyan ezeket a förtelmes alakokat hívjak, akik a szeretett népet kétségbeesésig kínozzák és a fejedelmeknek örökös gyönyört biztosítanak. Ki csodálkozhat tehát azon, hogyha az emberi nemnek ezeket a díszpéldányait külsõleg is feldíszítik és a nemesség sorába emelik, ezáltal ezt az intézményt is nevetségessé teszik, sõt megmérgezik. Most még inkább igyekszik helyzetét boldogulása szolgálatába állítani.
Végre is csak ki kell keresztelkednie, hogy az államalkotó elem számára biztosított összes jogok és lehetõségek kapui megnyíljanak elõtte. Ezt az üzletet is lebonyolítja, hogy ezzel egyszerre szerezzen örömet az egyháznak és Izraelnek is. Egyiknek a fiú megtérésével, másiknak a sikerült szemfényvesztéssel.
h) A zsidóságban ezzel egy átalakulás indul meg. Eddig zsidók voltak, vagyis nem helyeztek súlyt arra, hogy másnak lássák õket, ami nehezen is ment volna különbözõ faji ismertetõjeleik miatt. Még Nagy Frigyes idejében sem jutott volna senkinek eszébe, hogy a zsidóban mást lásson, mint “idegen” népet, és Goethe még felháborodott annak a gondolatára, hogy a jövõben a keresztények és a zsidók közötti házasságot a törvény nem fogja tiltani. És istenemre, Goethe sohasem volt maradi vagy ájtatos jámbor; ami kitört belõle, az a vér és az értelem szava volt. Így látta meg a nép a zsidóban dacára az udvarok szégyenteljes tevékenységének az idegen testet, és annak megfelelõen viselkedett vele szemben.
A zsidó azonban elérkezettnek látta az idõt, hogy köpönyeget fordítson. Több mint ezer esztendõ leforgása alatt annyira megtanulta a gazdanép nyelvét, hogy azt hitte, zsidó mivoltát most már kevésbé kell hangoztatnia, és ezzel szemben “németségét” kell elõtérbe helyeznie. Mert bármennyire nevetségesnek és tréfásnak tûnik elsõ látásra, eléggé szemtelen már ahhoz, hogy magát “germánnak”, ebben az esetben közvetlenül “németnek” tüntesse fel. Minthogy a németséghez legfeljebb az a mûvészete fûzi, amellyel a német nyelvet méghozzá borzalmas módon kerékbe töri, egyebekben pedig hozzá semmiféle vonatkozásban nem idomul, egész németsége tisztán csak a nyelven alapszik. Márpedig a faj nem nyelvben, hanem a vérben gyökerezik, arra viszont senki sem tud jobban vigyázni mint a zsidó. Nyelvének megtartására vajmi kevés súlyt helyez, ezzel szemben azonban fontosnak tartja vére tisztaságát. Az ember minden további nélkül megváltoztathatja nyelvét, vagyis másik nyelven beszélhet, ez nem jelent többet, mint hogy régi gondolatait új nyelven fejezi ki, belseje azonban mit sem változik. Ennek legkézenfekvõbb példáját maga a zsidó nyújtja, aki ezerféle nyelven beszél, és mégis mindig zsidó marad. Egyéni tulajdonságai mindig azok maradnak, annak ellenére, hogy kétezer évvel ezelõtt mint gabonakereskedõ Ostiában latinul beszélt, ma pedig mint “síber” németül gajdol. Mindig ugyanaz a zsidó marad.
Az ok, ami miatt a zsidó egyszerre arra az elhatározásra jutott, hogy “német” lesz, kézenfekvõ. Érzi, hogy a fejedelmek hatalma lassanként süllyedõben van, és ezért idejekorán igyekszik lába alá megfelelõ talajt biztosítani. Emellett az egész gazdasági életet már annyira uralma alá hajtotta, hogy az összes “állampolgári jogok” birtoka nélkül ezt az egész hatalmas intézményt nem bírja már tovább kézben tartani, vagy legalábbis befolyását már tovább öregbíteni. Már pedig mindkettõt kívánja, mert minél magasabbra jut, annál csábítóbban tûnik elõ a múlt homályából régi igazi célja, és lázas mohóságában már ismét megvalósulva látja világuralmi álmait. Ilyen körülmények között egyetlen törekvését az “állampolgári jogok” megszerzésére irányítja. Ez az alapja a gettóból való szabadulási vágyának.
i) Így fejlõdik ki az udvari zsidóból lassanként a népi zsidó típusa, ami természetesen azt jelenti, hogy a zsidó ezután is, mint annak elõtte, megmarad a nagy urak környezetében, sõt még inkább igyekszik azok soraiba befurakodni, de ugyanakkor fajának egy másik része a nép közelébe igyekszik férkõzni. Ha az ember meggondolja, hogy évszázadok alatt mennyit vétkezett a zsidó a tömegekkel szemben, mily lelketlenül zsarolta és szipolyozta azt, továbbá ha meggondoljuk, hogy mindezért a nép lassanként mennyire gyûlölni kezdte és már puszta jelenlétében is Isten büntetését látta, akkor tisztában lehetünk azzal, hogy a zsidóságnak ez az átalakulása mily nehézségekbe kellet, hogy ütközzék. Igen nehéz és fáradságos munka a lenyúzott áldozatok elõtt egyszerre “az ember barátjaként” megjelenni.
Ennek megfelelõen igyekszik jóvátenni mindazt, amit vele szemben vétkezett. Az emberiség “jótevõjeként” jelenik meg. Minthogy ez a tevékenysége gyakorlati célból történik, nem tarthatja szem elõtt a bibliai mondást, amely szerint, ne tudja a bal kezed, mit csinál a jobb. Arra törekszik, hogy lehetõleg minél többen tudomást szerezzenek róla, hogy mennyire átérzi a nagy tömegek szenvedéseit, és hogy õ ezek megszüntetése érdekében mily anyagi áldozatokat hoz. Ezzel a vele született “szerénységével” kürtöli világgá szolgálatait mindaddig, amíg a világ lassan mindezt el is hiszi. Aki nem akarja elhinni, az szörnyû igazságtalanságot követ el a zsidóval szemben. Ez a tevékenysége lassanként azután olyan fordulatot vesz, amely alkalmas elhitetni, hogy eddig nem õ vétkezett mások ellen, hanem kizárólag vele szemben követtek el igazságtalanságokat. A különösen buta emberek ezt el is hiszik, és így azután sajnálkoznak a “szerencsétlen” üldözötteken.
Egyébként meg kell itt jegyezni, hogy a zsidó e nagy “áldozatkészsége” ellenére még sohasem szegényedett el. Nagyszerûen be tudta osztani a dolgokat.
Jótéteménye gyakran csak a trágyával hasonlítható össze, amelyet nem a föld iránti szeretet szórat a szántóföldre, hanem a késõbbi egyéni jólét biztosítása.
Rövid idõ alatt tehát már mindenki tudja, hogy a zsidó az emberiség “jótevõje és barátja” lett. Mily sajátságos változás!
De még tovább megyek: a zsidó egyszerre liberális lesz és az emberiség szükséges haladásáért kezd lelkesedni. Így lesz belõle lassanként egy korszak szóvivõje.
Természetesen mind alaposabban rombolja le egy valóban népi gazdaság alapjait. A részvényen keresztül beférkõzik a nemzeti termelés vérkeringésébe, adásvétel, vagy jobban mondva a szatócskodás tárgyává alacsonyítja le azt, és ezzel elrabolja e nemzeti üzemektõl a személyes tulajdonban rejlõ alapot. Bekövetkezik a munkaadó és munkavállaló közötti elhidegülés, amely késõbb osztályharchoz vezet.
A gazdasági életre gyakorolt zsidó befolyás a tõzsdén keresztül hihetetlen gyorsasággal növekszik, és a zsidó lassanként a nemzeti munkaerõ tulajdonosává és ellenõrévé lesz.
Politikai helyzetének erõsítése érdekében megkísérli az õt egyelõre még lépten-nyomon akadályozó faji és állampolgári korlátok ledöntését. E célja érdekében fajtája szívósságával a felekezeti türelmességért harcol, és egyben a teljesen hatalmába kerített szabadkõmûvességben biztosít a maga részére céljai kiharcolására kitûnõ eszközt. A kormánykörök és a polgárság magasabb politikai és gazdasági körei a szabadkõmûves szálakon keresztül kerülnek hálójába anélkül, hogy csak sejtenék is ezt.
Csak maga a nép mint olyan, helyesebben az az osztály, amelyik maga is ébredezõfélben saját jogaiért és szabadságáért kezd harcba szállni, áll ellen a maga mélyebb és szélesebb rétegeivel ennek a bekerítésnek. Márpedig erre az osztályra nagyobb szükség van, mint bármely másikra, mert a zsidó érzi, hogy uralkodó szerepét csak akkor biztosítja, ha maga elõtt “úttörõket” küldhet. Az “úttörõt” pedig a polgárságban, a polgárság legszélesebb rétegeiben véli feltalálni. A kesztyûst és a takácsot azonban nem lehet a szabadkõmûvesség finom hálójába bekeríteni, itt durvább, de nem kevésbé hatásos eszközre van szükség. Így kerül a zsidóság szolgálatába a szabadkõmûvesség mellé második fegyverként a sajtó! Ezt a legnagyobb szívóssággal és ügyességgel kerítette hatalmába. A sajtón keresztül megkezdi az egész nyilvános élet átkarolását és bekerítését, vezetését és igazgatását, mert hiszen így módjában áll annak a hatalomnak a megalapozása és irányítása, amelyet “közvélemény” néven most sokkal inkább ismerünk, mint néhány évtizeddel ezelõtt.
Emellett végtelen tudományszomját hangoztatja, minden haladást dicsér, természetesen elsõsorban azokat, amelyek a többiek romlását idézik elõ. Mert minden tudományt és minden fejlõdést csak a saját népének érdeke szempontjából ítél meg, és ahol az háttérbe szorul, ott a legkérlelhetetlenebb ellensége minden világosságnak és gyûlölõje minden igazi kultúrának. Így a mások iskolájában magára szedett tudást fajtája szolgálatába állítja.
Fajiságát jobban védelmezi, mint bármikor annak elõtte. Mialatt õ “felvilágosodásról”, “elõrehaladásról”, “szabadságról”, “emberségrõl” stb. áradozik, saját fajtáját a legszigorúbban elzárja. Igaz, nem egyszer házasítja össze asszonyait befolyásos keresztényekkel, de a férfitörzset alapjában véve mindig tisztán õrzi.
Mérgezi mások vérét, de vigyáz a sajátjára. A zsidó majdnem sohasem vesz feleségül keresztény nõt, ellenben megfordítva: a keresztény néha zsidó nõt vesz el. Az ivadékok, a félvérek mégis a zsidókra ütnek. A zsidó teljesen tisztában van ezzel, éppen ezért tervszerûen ûzi faji ellenfelei “lefegyverzésének” ezt a módját. Ez irányú tevékenységének leleplezése és áldozatainak lefegyverzése céljából folyton a fajra és a színre való tekintet nélküli emberi egyenrangúságról beszél. Az ostobák mindezt elhiszik neki.
Minthogy azonban egész lénye még nagyon magán viseli az idegenszerûséget ahhoz, hogy különösen a nép széles rétegei minden további nélkül befogadják soraikba, a zsidó a sajtón keresztül olyan képet igyekszik önmagáról festeni, amely éppen annyira nem felel meg a valóságnak, mint amennyire saját célkitûzéseit hivatott szolgálni. Különösen az élclapok alkalmasak arra, hogy a zsidót teljesen veszélytelen népecskének tüntessék fel, amelynek ugyan megvannak a saját egyéni sajátosságai mint minden más népnek is , ezek azonban talán bizonyos mértékig idegenszerûek, talán kissé komikusak is, azonban egy alapjában véve becsületes és jólelkû lény jellegzetességei. Általában arra törekszenek, hogy a zsidóságot inkább jelentéktelennek, semmint veszedelmesnek mutassák.
Ebben az állapotban végcélja a demokrácia gyõzelme, vagyis saját értelmezése szerint a parlamentarizmus uralma. Ez felel meg leginkább az õ kívánalmainak, mert kikapcsolja a személyiséget, és annak helyébe a butaság, tehetetlenség és nem utolsósorban a gyávaság többségét teszi.
Végsõ kifejlõdése azután a monarchia bukása, amelynek elõbb vagy utóbb be kell következnie.
j) A hatalmas gazdasági fejlõdés a nép szociális rétegzõdésének változásához vezet. Miközben lassanként kihal a kézmûvesség, és ezáltal a munkás számára az önálló kenyér teremtése egyre kevésbé lesz lehetséges, a munkásosztály elproletárosodik. Megjelenik a történelem színpadán a “gyári munkás”, akinek legjellemzõbb sajátossága az, hogy késõbbi élete folyamán csak a legritkább esetben teremt magának önálló egzisztenciát. A szó legszorosabb értelmében nincstelen. Öreg napjai a szenvedések sorozatát jelentik, és alig nevezhetõk életnek.
Már korábban is kialakult ilyen helyzet, amely kérlelhetetlenül sürgette a megoldást, és azt meg is találta. A parasztság és kézmûvesség osztályához egy újabb réteg járult, a tisztviselõk és alkalmazottak, különösen az állami szolgálatban levõk osztálya. Ezek is nincstelenek voltak a szó szoros értelmében. Az állam ebbõl az egészségtelen állapotból végre úgy találta meg a kivezetõ utat, hogy az állami alkalmazottakról való gondoskodást, mint akik maguk szintén nem biztosíthatják öreg napjaik zavartalanságát, maga vette kezébe és bevezette a nyugellátást. Lassanként a magánüzemek is egyre többen követték a példát. Ma már ott tartunk, hogy majdnem minden állandó alkalmazásban levõ szellemi munkás nyugellátásra jogosult, feltéve, hogy a kérdéses üzem elért egy bizonyos nagyságot.
Az állami hivatalnokok öregségének ez a biztosítása teremtette meg azt az odaadó kötelességteljesítést, amely a háború elõtti német tisztviselõi kar legkitûnõbb tulajdonsága volt.
Így sikerült egy egész nincstelen osztályt okosan kiragadni a szociális nyomorból és visszaadni népének.
Ez a kérdés újabban és most már sokkal nagyobb mértékben foglalkoztatta az államot és a nemzetet. Egyre újabb, milliókra menõ embertömegek mondottak búcsút a parasztközösségnek és lepték el a nagy városokat, hogy gyári munkásokként keressék meg a kenyerüket az újonnan alapított ipar keretein belül. Ennek az új osztálynak munka és életviszonyai rosszabbak voltak a szomorúságnál. A régi kézmûves és paraszti munkamódozatok egyszerû átvétele sehogy sem illett bele az új formába. Egyikük tevékenysége sem volt annyira megerõltetõ, mint a gyári munkásé. Míg a régi kézmûveseknél az idõ nem játszott nagy szerepet, addig az új munkamódszernél a munkaidõnek formális átvétele az ipari nagyüzemekben egyenesen végzetes hatású volt, mert az azelõtti tényleges munkateljesítmény a mai intenzív munkáltatási módozatok hiányában aránylag kicsiny volt. Ha tehát ezelõtt a munkaidõ még elviselhetõ volt, azt ma, amikor minden percet a végsõkig kihasználnak, semmi szín alatt sem lehet elviselni. Valóban a régi munkaidõnek az új gyári munkára való esztelen átvitele két irányban gyakorolt szerencsétlen hatást: tönkretette a munkások egészségét és egyben egy magasabb igazságba vetett hitét. Ehhez járult végül a munkabérek siralmas volta, és ezzel szemben a munkaadó anyagi helyzetének szembeszökõ javulása.
Vidéken addig nem volt szociális kérdés, mert úr és napszámos ugyanazt a munkát végezte, és mindenekelõtt ugyanabból a tálból evett, de most ez is megváltozott.
A munkavállalók és munkaadók elkülönülése az élet minden vonatkozásában bekövetkezett. Azt, hogy népünk elzsidósodása milyen méreteket öltött, legjobban a fizikai munka csekély megbecsülése, sõt a megbecsülés teljes hiánya mutatja. Nem német felfogás, hanem népünknek faji jellegébõl való kivetkõzése valójában elzsidósodása az, amely a kézimunkával szembeni tiszteletet minden testi munka egy bizonyos fokú lenézésévé változtatja át. Így keletkezett egy új, kevésbé becsült osztály, és egy szép napon fel kell vetõdnie a kérdésnek: vajon elég erõs-e a nemzet arra, hogy azt saját erejével beszervezze a népközösségbe, vagy pedig az osztálykülönbség osztályharccá fajul?
Egy azonban bizonyos: az új osztály tagjai nem a legtettrekészebbek. Az úgynevezett kultúra túlfinomult hatása itt még nem éreztette a maga romboló hatását. Az új társadalmi osztály a maga nagy tömegeiben nem volt még átitatva a pacifista gyengeségek mérgével, hanem nyers, és ha kellett, erõszakos volt.
Mialatt a polgárságot ez a súlyos kérdés egyáltalán nem érdekelte és egykedvûen nézte a dolgok ilyen folyását, azalatt a zsidó megérezte azt a beláthatatlan lehetõséget, ami itt a jövõ számára kínálkozik. Egyrészt az emberiség kizsákmányolására irányuló kapitalista berendezkedéseket a végsõkig megszervezi, másrészt saját lelkületének és tevékenységének áldozataihoz odaférkõzik, és rövid idõn belül maga áll a harc élére, “önmaga” ellen. Természetesen csak látszólag “önmaga” ellen, mert a hazugságok e nagymestere kitûnõen ért ahhoz, hogy magát mindig tisztára mossa, és minden hibát másokra toljon. Minthogy elég szemtelen ahhoz, hogy a nagy tömegeket maga vezesse, a tömeg sohasem jön annak gondolatára, hogy ez esetben minden idõk legnagyobb becsapásáról van szó.
De mégis ez a valóság. Alig alakult ki a gazdasági élet változásából az új osztály, a zsidó már is tisztán és világosan felismerte abban saját célkitûzéseinek rohamcsapatát. Elõször a polgári társadalmat használta faltörõ kosként a feudális világgal szemben, most a munkásságot a polgári társadalom ellen. Míg korábban a polgárság árnyékában a polgári jogokat vívta ki magának, most azt reméli, hogy a munkásság létért folyó küzdelme a saját uralmához vezetõ utat fogja egyengetni.
Ettõl kezdve a munkás egyetlen feladata, hogy a zsidó nép jövõjéért harcoljon. Öntudatlanul annak a hatalomnak a szolgálatába kerül, amely ellen harcolni szándékozik. Látszólag a kapitalizmus ellen uszítják, hogy azután legkönnyebben éppen ennek a szolgálatába állítsák. Folytonosan a nemzetközi kapitalizmus ellen kiabálnak, de ezalatt a valóságban a nemzeti gazdaságot értik. Ezt kell letörniük, hogy sírja fölött a nemzetközi tõzsde diadalmaskodhasson.
A zsidó közben a következõképpen jár el.
Elõször is a munkás mellé áll, krokodíluskönnyeket hullat sorsa felett, sõt mi több, felzúdul nyomorúsága és szegénysége ellen, hogy ezúton férkõzzék bizalmába. Tanulmányozni kezdi életének tényleges vagy csak képzelt sanyarúságát, és felkelti a munkásban sorsa megváltoztatasának vágyát. A minden árja emberben valamely formában szunnyadó szociális igazságérzetet mérhetetlen ravaszsággal gyûlöletté fokozza azok ellen, akik szerencsésebbek, és ezáltal a szociális igazságtalanságok megszüntetéséért folytatott harcának bizonyos világnézeti jelleget ad. Megalapítja a marxista tanokat.
Mialatt magát elválaszthatatlanul egybeforrottnak tünteti fel a szociális szempontból igazságos követelményekkel, azok elterjesztését éppúgy elõsegíti, mint ahogy kiváltja ugyanakkor a tisztességes emberiség idegenkedését is, ezek ugyanis kezdettõl fogva igazságtalanoknak és teljesíthetetlennek látszanak. Tiszta szociális gondolatok köpönyege alatt ördögi nézetek rejlenek, sõt a legszemtelenebb nyíltsággal kerülnek a nyilvánosság elõtt is tárgyalásra. Ez a tan az értelem és emberi dõreség elválaszthatatlan keveréke, amelyet csak az õrület óhajt megvalósítani, de sohasem a józanság. A személyiségnek és ezen keresztül a nemzetnek és faji tartalmának elvetésével alapjaiban rombolja szét az emberi kultúrát, amely éppen ezektõl a tényezõktõl függ. Ez a marxista világnézet igazi magva, ha egyáltalán “világnézetnek” nevezhetõ a bûnös elme e szörnyû szüleménye. A személyiségnek és a fajnak lerombolásával eltûnik az alacsonyabb rendû zsidók uralmának minden igazi akadálya.
Éppen gazdasági és politikai dõreségében rejlik ennek a tannak az értelme. Mert ennek következtében fognak a valóban intelligens elemek tartózkodni attól, hogy szolgálatába álljanak, míg a szellemileg kevésbé és gazdasági szempontból rosszul képzettek lobogó zászlóval fogjak követni. A mozgalom számára az értelmiséget viszont mert ennek a mozgalomnak is szüksége van értelmiségre “áldozatkészen” a zsidóság szállítja a saját soraiból.
Így keletkezik egy tisztán kézimunkás mozgalom zsidó vezetõség alatt, látszólag azért, hogy a munkásság helyzetén javítson, valójában azonban azzal a célkitûzéssel, hogy minden nem zsidó népet rabszolgaságba és ezzel a megsemmisülésbe döntsön.
Azt a romboló munkát, amit a szabadkõmûvesség az intelligencia körében a nemzet önfenntartási ösztönének pacifista alapon való rombolásával végez, a ma kizárólag zsidó kézen levõ sajtó közvetíti a nép szélesebb rétegeinek, fõleg pedig a polgárságnak. A rombolás e két fegyveréhez járul, mint harmadik, a leggyümölcsözõbb, a durva erõszak megszervezése. A marxizmusnak mint támadó és rohamosztagnak szánták azt a feladatot, hogy befejezze azt a romboló munkát, amit a két elsõ fegyver elõkészített és megérlelt.
Mesteri összjáték keletkezik, úgyhogy valóban nem kell csodálkoznunk rajta, ha velük szemben éppen azok az intézmények mondanak csõdöt, amelyek oly szívesen vallják magukat az egyre inkább mondaszerûvé váló államtekintély hordozóinak. A mai magas és legmagasabb állami hivatalnoki karunkban találta meg a zsidó minden idõben (kevés kivételtõl eltekintve) romboló munkája legkészségesebb kiszolgálóit. Hajlongó alázatosság felfelé, és gõgösség lefelé jellemzi ezt az osztályt éppen úgy, mint égig kiáltó együgyûsége, amelyet gyakran csak elképesztõ beképzeltsége múl felül. Ezek azonban olyan tulajdonságok, amelyekre a zsidóknak hatóságainknál szükségük van, tehát szeretik is õket.
Az így meginduló gyakorlati harc nagy vonásokban a következõképpen folyik le.
A világnak nemcsak gazdasági meghódítását célzó, hanem politikai leigázását is követelõ zsidó harc végcéljának megfelelõen a marxista tanok szervezetét két, látszólag önálló, a valóságban azonban elválaszthatatlan egészet képezõ részre, éspedig politikai és szakszervezeti mozgalomra osztja.
A szakszervezeti mozgalom feladata a toborzás. Ez nyújt a munkásnak létéért folytatott nehéz küzdelmében amelyet sok vállalkozó kapzsisága és rövidlátása idéz elõ segítséget, védelmet, és ezzel a jobb életkörülmények kiharcolásának a lehetõségét. Ha a munkás olyan idõben, amikor a szervezett népegyesülés, az állam oly keveset törõdik vele, emberi joga követeli képviseletét, és nem akarja magát a részben felelõtlen és gyakran szívtelen emberek önkényének kiszolgáltatni, akkor magának kell kézbe vennie jogai védelmét. Amilyen mértékben az ún. nemzeti polgárság a legnagyobb akadályokat helyezi ennek az élethalálharcnak útjába azáltal, hogy a pénztõl való elvakultságában ellenáll az embertelen, hosszú munkaidõ megrövidítésének, a gyermekmunka megtiltásának, az asszony védelmének, a mûhelyek és lakások egészségügyi viszonyai javításának, sõt gyakran szabotálja azokat, éppen olyan mértékben teszi magáévá az okosabb zsidó az elnyomottak dolgát. Lassanként õ lesz a szakszervezeti mozgalom vezetõje, annál könnyebben, mert már nem a szociális bûnök becsületes értelemben vett tényleges megszüntetése képezi fõ feladatát, hanem csak a vakon engedelmeskedõ gazdasági harci alakulatok kiképzése, amelyek az õ kezében majd a nemzeti gazdaság függetlenségének megtörésére lesznek hivatottak. Míg az egészséges szociálpolitikai vezetés mindig a nép egészséges fenntartásának és a független nemzeti gazdaság biztosításának szempontjai szerint igazodik, a zsidó számára ezek a szempontok nemcsak hogy nem léteznek, hanem azok megdöntése életcélját képezi. A zsidó nem kívánja a független nemzeti gazdaság fenntartását, hanem annak megsemmisítését. Éppen ezért nincsenek lelkiismeretfurdalásai akkor, hogyha mint a szakszervezeti mozgalom vezetõje, olyan követeléseket támaszt, amelyek nemcsak túllõnek a célon, hanem amelyek teljesítése gyakorlatilag lehetetlen, vagy pedig a nemzeti gazdaság végromlását jelenti. Õ azonban nem is akar egészséges, törzsökös nemzedéket tudni maga elõtt, hanem egy erõtlen és könnyen leigázható nyájat.
Ez az óhaja arra készteti, hogy legjobb tudása szerint gyakorlatilag keresztülvihetetlen, a legszemérmetlenebb követeléseket támassza, amelyek a dolgok lényegén mit sem változtatnak, hanem csak arra valók, hogy a kedélyeket felizgassák. Tevékenységének azonban éppen ez a célja, és nem a szociális helyzet valóságos és becsületes megjavítása.
Ily módon a zsidóság vezetõ szerepe a szakszervezetek terén mindaddig megdönthetetlen, míg nagyméretû felvilágosító munkával a nagy tömegek szemét fel nem nyitják és rá nem világítanak a soha véget nem érõ nyomorúságuk igazi okaira, vagy pedig az állam maga nem vet véget a zsidóság e munkájának. Mert addig, amíg a tömeg oly csekély belátással bír, mint napjainkban, arra fog hallgatni, aki gazdasági téren legelõször és a leghihetetlenebb ígéreteket teszi. Márpedig e téren a zsidó mester. Semmi néven nevezendõ erkölcsi megfontolás sem befolyásolja tevékenységét!
Így azután ezen a téren kérlelhetetlen következetességgel kiirtja minden vetélytársát. Egész belsõ harcmodorának megfelelõen a szakszervezeti mozgalmat is a legerõszakosabb önkényesség alapján szervezi, és akinek jobb belátása a zsidó csábításának ellenszegül, annak munkásságát és tiszta látását terrorral töri meg. Az ilyen tevékenység eredménye beláthatatlan.
Az áldásos tevékenység kifejtésére hivatott szakszervezetek segítségével így zúzza tönkre a zsidó a nemzeti gazdaság alapjait.
Párhuzamosan fejlõdik ezzel a politikai szervezet, amely a szakszervezeti mozgalommal oly értelemben játszik össze, hogy az utóbbi a tömegeket a politikai szervezkedésre elõkészíti, sõt mi több, erõszakosan és kényszerrel belezavarja. A szakszervezet jelenti továbbá azt a kimeríthetetlen forrást, amelybõl a politikai szervezet a maga óriási apparátusát táplálja. Ez az ellenõrzõ szerve az egyén politikai tevékenységének, és egyben ez végzi minden politikai tüntetés számára a felhajtó szolgálatot. Végül egyáltalán nem törõdik már a gazdasági követelményekkel, az általános sztrájkon keresztül a munka beszüntetését állítja legfõbb harci eszközként politikai elgondolásai szolgálatába.
Megszervezi sajtóját, amelynek tartalma csak a legkevésbé képzett emberek szellemi színvonalának felel meg. Ezáltal a politikai és szakszervezeti gépezet olyan lázító berendezéshez jut, amely arra hivatott, hogy a nép legalacsonyabb rétegeit a legvégzetesebb tettek elkövetésére bírja. Feladata nem az, hogy az embereket a kezdetleges gondolkodásmód fertõjébõl kivezesse és magasabb fokra emelje, hanem az, hogy legalacsonyabb ösztöneit elégítse ki. Szigorúan számító és jövedelmezõ üzlet a gondolkodásra lusta és gyakran elbizakodott tömeg figyelembevételével.
Mindenekelõtt ez a sajtó az, amely egy szinte fanatikus rágalmazó hadjárattal mindent beletapos a sárga földbe, ami a nemzeti függetlenség, a kulturális magasság és a nemzetgazdasági önállóság támaszaként számításba jöhet.
Legelsõsorban azok ellen a jellemek ellen fordul, akik nem hajlandók a zsidóság hatalmi vágya elõtt meghajolni, vagy pedig akiknek zseniális képességeiben a zsidók veszedelmet látnak. Mert ahhoz, hogy valakit a zsidók gyûlöljenek, nem szükséges az, hogy ellenük harcoljon, elég annak a gyanúja is, hogy az illetõ valamikor az ellentámadás gondolatára juthat, vagy pedig az, hogy szellemi nagysága révén a zsidósággal ellenséges viszonyban lévõ nép erejét és nagyságát gyarapíthatja.
E téren csalhatatlan ösztönösségével megérzi mindenkiben az õsi lelket, és mindenkivel szemben ellenséges érzülettel viseltetik, aki nem az õ lelkébõl való. Minthogy nem a zsidó a megtámadott, hanem õ a támadó fél, nemcsak azt tekinti ellenségének, aki megtámadja, hanem azt is, aki neki ellenszegül. Az íly vakmerõ, egyenes lelkületû emberek megtörésére használt eszköze azonban nem a becsületes harc, hanem a hazugság és rágalom.
Semmitõl sem riad vissza, és aljasságában oly nagy, hogy senki sem csodálkozhat azon, ha népünk az ördögnek, mint minden rossz jelképezõjének a megszemélyesítésére a zsidót használja.
A nagy tömegeknek a zsidóság belsõ lényét illetõ tudatlansága és a felsõbb rétegeknek minden ösztönös megérzést nélkülözõ vaksága könnyen a zsidó hadjárat áldozatául dobja oda a népet.
Míg egyrészt felsõbb köreink velük született gyávaságuk következtében fordulnak el az olyan embertõl, akit a zsidóság a hazugság és rágalom fegyverével támad, a nagy tömegek butaságuk következtében hisznek el mindent. Az állami hatóságok ilyenkor vagy hallgatásba burkolóznak, vagy pedig azért, hogy a zsidó sajtóhadjáratnak véget vessenek, üldözõbe veszik a megtámadottat, hiszen némely korlátolt hivatalnok szemében ez az államtekintély megóvását, a rend és nyugalom biztosítását jelenti.
Lassanként a zsidóság marxista fegyvereitõl való félelem ránehezedik a tisztességes emberek agyára és lelkére. Az ember reszketni kezd félelmében a rettenetes ellenségtõl és ezzel véglegesen áldozatává lesz.
k) A zsidóság uralma az államban most már oly biztosítottnak látszik, hogy ismét zsidóként jelenhet meg, sõt faji és politikai gondolkodásmódjának kíméletlenül szabad folyást is engedhet. Fajtájuk egy része egész nyíltan hangoztatja már idegen népi voltát, de amellett folyton hazudozik. Miközben ugyanis a cionizmus a világ számára azt igyekszik bizonyítani, hogy a zsidóság faji célkitûzései egy palesztinai állam alapításában kielégülést találnak, egyszerûen a legravaszabb módon csapják be a buta gójokat. Egyáltalában nem gondolnak arra, hogy azért építsenek ki Palesztinában egy zsidó államot, hogy azt maguk lakják, hanem csak nemzetközi garázdálkodásuknak a saját felségjogaik alatt szervezett és a többi állam beleszólási joga alól kivont központját akarják abban megteremteni; a kiutasított szélhámosok menedékhelyét és egyben a jövõ zsiványainak fõiskoláját.
Nemcsak növekvõ önbizalmuk jele, hanem biztonságérzetüké is, amikor arra képesek, hogy olyan idõben, amikor népük egy része magát németnek, franciának vagy angolnak hazudja, másik része nyíltan zsidó fajiságát hangoztassa.
Hogy mennyire biztosak gyõzelmükben, legjobban bizonyítja az a mód, amellyel õk a többi nép fiait kezelik.
A fekete hajú zsidó kölyök órák hosszat tobzódik örömében, ha a népünktõl rabolt gyanútlan leányt vérével fertõzheti. Minden eszközzel azon van, hogy a leigázandó nép faji alapjait tönkretegye. Amint maga gyalázza meg tervszerûen az idegen nép asszonyait és leányait, éppen úgy nem riad vissza attól sem, hogy mások számára nyissa meg idegen népek faji korlátjait. Zsidók voltak azok, akik a négereket a Rajna partjára hozták azzal a határozott célkitûzéssel, hogy az ebbõl folyó vérfertõzés tönkretegye a gyûlölt fehér fajt, letaszítsa kulturális és politikai magaslatáról, és önmagát tegye e faj urává.
Mert tiszta fajú és vére jelentõségének tudatában levõ népet a zsidó sohasem tud leigázni; a zsidó mindig csak a korcs népek ura lesz.
Ezért igyekszik tervszerûen, az egyedek mérgezõ fertõzésével a faj színvonalát süllyeszteni.
A politikai életben pedig a demokrácia gondolatát a proletariátus diktatúrájával igyekszik felváltani.
A marxizmus szervezett tömegében találta meg azt a fegyvert, amely feleslegessé teszi a demokráciát, és ehelyett lehetõvé teszi számára, hogy a népeket diktatórikus alapon, erõs ököllel leigázza és kormányozza.
Tervszerûen dolgozik a forradalmasításon, gazdasági és politikai téren is.
Azokat a népeket, amelyek a belsõ támadásnak igen hevesen ellenállnak, nemzetközi befolyása révén ellenségekkel hálózza be, háborúba zavarja, és szükség esetén a harctereken tûzi ki a forradalom lobogóját
Gazdasági megrázkódtatásoknak teszi ki az államokat mindaddig, amíg a veszteségessé váló szociális üzemeket kivonhatja az állami kezelés alól, és saját pénzügyi ellenõrzésének vetheti alá.
Politikailag megvonja az államtól a létfenntartáshoz szükséges eszközöket, tönkreteszi minden nemzeti önállóság és önvédelem alapját, megsemmisíti a vezetésbe vetett hitet, meggyalázza a történelmet, a múltat, és minden igazi nagyságot leránt a sárga földig.
Kulturális téren megfertõzi a mûvészetet, irodalmat, színházat, megbomlasztja a természetes érzéket, ledönti a szépség, a fenség, a nemesség és jó fogalmát, és ezek helyett az emberiséget saját alacsonyrendûsége varázskörébe vonja.
A vallást nevetségessé teszi. A tisztességet és erkölcsöt túlhaladott álláspontként tünteti fel mindaddig, amíg a népet a létért folytatott küzdelemben a világon az utolsó támaszaitól is megfosztja.
1) Ezzel megkezdõdik az utolsó nagy forradalom. Mihelyt elnyerte a politikai hatalmat, levetkõzi eddig viselt utolsó leplét is. A demokratikus népzsidóból vérszomjas zsidó, a népek kényura lesz. Rövid néhány év leforgása alatt megkísérli az értelmiség nemzeti képviselõinek a kiirtását, és mialatt természetes szellemi vezetésüktõl fosztja meg a népeket, egyúttal megérleli õket az állandó leigázottság rabszolgaságára.
Legelrettentõbb példája ennek Oroszország, ahol fanatikus vadsága mintegy harmincmilliónyi személyt a legembertelenebb kínzások közepette ölt meg vagy éheztetett halálra, miáltal egy nagy nép fölötti hatalmat néhány zsidó “irodalmár” és tõzsdebandita kezére játszotta.
Ez végeredményben azonban nemcsak a zsidók által elnyomott népek szabadságának a végéhez vezet, hanem ezeknek a népélõsdieknek a pusztulását is jelenti.
Az áldozat halálába elõbb-utóbb belepusztul a vámpír is.
Ha mi a német összeomlást beható vizsgálat alá vesszük, akkor annak végsõ és legnagyobb okát a faji kérdés, különösképpen pedig a zsidó veszedelem fel nem ismerésében találjuk meg.
Az 1918. évi augusztusi harctéri vereségeket játszi könnyedséggel ki lehetett volna heverni. Az a vereség eltörpült a mi gyõzelmeinkkel szemben. Nem az ellenség gyõzött le bennünket, hanem az a hatalom, amely ezt a vereséget elõkészítette, amikor évtizedeken keresztül tervszerûen megfosztotta népünket politikai és erkölcsi ösztöneitõl és azoktól az erõktõl, amelyek egyedül képesítik a népeket létük biztosítására.
Amikor a régi birodalom figyelmen kívül hagyta a faji alapok megtartásának kérdését, semmibe vette egyúttal azt az egyetlen jogot is, amely ezen a világon az élet záloga. Azok a népek, amelyek megfertõzésüket tûrik, és azt nem akadályozzák meg, vétkeznek a gondviselés akarata ellen. Ez esetben egy erõsebb faj fellépésének következtében bekövetkezõ pusztulásuk nem igazságtalanság, hanem az örök igazság gyõzelme. Ha egy nép a vérében gyökerezõ tulajdonságokat nem akarja többé megbecsülni, elveszti jogát ahhoz, hogy panaszkodjék földi létének elvesztésén.
E világon minden javítható, minden vereség késõbbi gyõzelem szülõje, minden vesztett háború késõbb feltámadás alapja lehet, minden szükség, minden nélkülözés az emberi energiák életre hívásának eszközévé válhat, és minden elnyomatásból az erõk újjászületése következhet be, mindaddig, amíg a vér tisztasága megmarad.
A vér elvesztett tisztasága azonban örökre szétrombolja az ember lelki boldogságát, örökre és végképp lesújtja öt, és következményei a testbõl és lélekbõl soha el nem távolíthatók.
Ha az ember ezzel az egyetlen kérdéssel szemben az élet többi problémáját vizsgálja és összehasonlítja, akkor megérti, hogy mily nevetségesen csekély ehhez képest minden más kérdés. Minden más kérdés idõre korlátozott, a vér tisztán tartásának vagy megfertõzésének kérdése azonban mindaddig fennáll, míg csak emberek élnek a földön.
A világháború elõtti idõ minden jelentõsebb bomlási tünete végeredményben faji okokra vezethetõ vissza.
Akár az általános igazság kérdéseirõl van szó, akár a gazdasági élet kinövéseirõl vagy a kultúra bomlási tüneteirõl, politikai elfajulásról, vagy akár az iskolai nevelés hibáiról, vagy a felnõtteknek a sajtó útján való helytelen befolyásolásáról stb. , a végsõ ok mindig és mindenütt ugyanaz: saját népi, faji követelmények figyelmen kívül hagyása vagy egy idegen faji veszedelem fel nem ismerése.
Éppen ezért volt minden reformkísérlet, minden szociális segítõ mozgalom és politikai fáradozás, minden gazdasági fellendülés és minden látszólagos szellemi gyarapodás következményeiben jelentéktelen. A nemzet és a nemzet életét e földi létre képesítõ és megtartó szervezet: az állam alapjában véve nem lett egészségesebb, hanem szemlátomást egyre betegebb. A régi birodalom látszólagos felvirágzása nem rejthette el belsõ gyöngeségét, és a birodalom valóságos megerõsítésének minden kísérlete mindig hajótörést szenvedett a leglényegesebb kérdés figyelmen kívül hagyása következtében.
Tévedés lenne azt hinni, hogy a német néptesten kísérletezõ különbözõ politikai irányzatok hívei, sõt maguk a vezérek is gonosz vagy rosszakaratú emberek lettek volna. Tevékenységük csak azért volt eredménytelenségre kárhoztatott, mert õk a legjobb esetben is csak általános megbetegedésünk külsõ tüneteit láttak, azokat igyekeztek legyõzni, de kórokozójuk mellett vakon mentek el.
Aki a régi birodalom politikai fejlõdésének az irányát tervszerûen szemmel kíséri, annak higgadt megfontolás után arra a megállapításra kell jutnia, hogy még az egyesülés, tehát a német nemzet felvirágzásának idején is már teljes mértékben folyamatban volt a belsõ bomlás, és minden látszólagos politikai eredmény és minden gazdasági fellendülés ellenére az általános helyzet évrõl évre rosszabbodott. Már maguk a birodalmi választások is a marxista szavazatok szemmel látható növekedésével rámutattak az elkövetkezõ belsõ és külsõ összeomlásra. Az úgynevezett polgári pártok minden eredménye értéktelen volt, nemcsak azért, mert azok a marxista hullámokat még gyõzelmeik alkalmával sem tudtak feltartóztatni, hanem, mert már önmagukban is a bomlás csíráit hordták. Magát a polgári világot is megfertõzte már a marxista elmélet hullamérge anélkül, hogy ezt még csak sejtette volna is. Ellenállása gyakran inkább törtetõ vezéreinek féltékenységébõl, semmint a végsõ harcra szánt ellenfelek elvi álláspontjából fakadt. Egyetlen egy valaki harcolt ezekben az években megingathatatlan következetességgel, és ez a zsidó volt. Dávid csillaga abban a mértékben emelkedett mindig magasabbra, amilyen mértékben népünk létfenntartási akarata csökkent.
1914 augusztusában éppen ezért nem egy támadásra elszánt nép vonult fel a csatamezõkön, hanem nemzetünk önfenntartási ösztöne lobbant fel utoljára a népünk testén elharapódzó pacifista marxista bénultsággal szemben. Minthogy ezekben a sorsdöntõ napokban sem ismerték fel a belsõ ellenséget, hiábavaló volt minden külsõ gyõzelem és ellenállás, a gondviselés nem a gyõzelmes fegyvereket jutalmazta, hanem az örök megtorlás törvénye szerint járt el.
E belsõ felismerésbõl alakítjuk ki új mozgalmunk irányelveit és munkatervét azokat, amelyek meggyõzõdésünk szerint egyedül és kizárólag képesek nemcsak népünk pusztulását feltartóztatni, hanem megteremteni azt a sziklaszilárd alapot is amelyen egykor felépülhet az az állam, amely nem gazdasági követelményeknek és érdekeknek idegen gépezete, hanem népi szervezet lesz: a német nemzet német állama.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése